10. fejezet

Mire visszatértem Harryiék asztalához, már végeztek is a másolással. Gyorsan átfutottam a dolgozatukat, kijavítottam a tartalmi és néhány helyesírási hibát, majd meghagytam nekik, hogy tisztázzák le.

Nyolc óra is elmúlt, mire végeztek.

A könyvtárosnő, Madam Cvikker rögtön ki is tessékelt minket a könyvtárból.

- Szép. Lemaradtunk a vacsoráról- dünnyögte Ron.

- Mi lenne, ha lemennénk a konyhába néhány szendvicsért? -indítványozta Harry.

Ron hangos gyomorkordulással válaszolt. Nekem is eszembe jutott, hogy éhes vagyok, úgyhogy bólintottam.

Lementünk egy egyenes kőlépcsősoron, ami egy fényes és tágas folyosóba torkollott. A sok ételt ábrázoló festmény közül megkerestük a gyümölcsökkel teli képet. Megcsiklandoztuk rajta a körtét, mire megjelent a vásznon egy kilincs, és beléptünk a konyhába.

Rögtön vagy négy-öt házimanó szaladt felénk.

- Szervusztok -köszöntem bizonytalanul- mondjátok, nem lenne nagy kérés, ha kérnénk három szendvicset elvitelre?

- Legyen inkább öt- mondta Ron újabb hangos gyomorkordulással.

A manók boldogan szaladtak teljesíteni a feladatot.

- Mondjátok, még mindig fizetés nélkül dolgoztok itt? -fordultam párhoz.

- De még mennyire, kisasszonyom! -sipította az egyik- egy rendes manó sosem fogad el pénzt a gazdájától.

Már nyitottam volna a számat, de Harry befogta és elkezdett kitessékelni a konyhából. Ron jött mögöttünk, ha jól láttam, süteményekkel is megrakodva.

Amikor kiértem a folyosóra, méltatlankodni kezdtem:

- Harry! Miért csináltad ezt? Miért nem hagytad, hogy beszéljek velük?

- Azért, -mondta fáradtan- mert felesleges. Már tavaly és tavalyelőtt sem hallgattak rád.

- De... de lehet, hogy idén meggondolták magukat és...

- Hagyd, Hermione, jól érzik magukat így- préselte ki a szavakat Ron szendviccsel teli szájával.

Még mindig nem tettem le arról a tervemről, hogy egyszer felszabadítom az összes házimanót, de azt hiszem, most túl éhes voltam ahhoz, hogy tovább vitatkozzam a fiúkkal.

Szerencsére, amint felmentünk a klubhelyiségbe, Harryék rögtön elmentek aludni, hiszen kimerültek voltak.

Megvártam, amíg becsukódik mögöttük a szobaajtó, majd elhagytam a tornyot. Ránéztem az órámra: háromnegyed kilencet mutatott.

Még épp időben leértem a tölgyfaajtóhoz és kiléptem a szabadba. Eléggé hideg volt, most már igazán bántam, hogy elfelejtettem a kabátot.

De nem kellett sokáig fagyoskodnom, mert néhány perc múlva Malfoy is kilépett a kapun.

- Te jó ég! Rajtad nincs kabát! -csodálkozott, majd kibújt a sajátjából és kettőnk hátára terítette a köpenyét.

- Köszönöm -motyogtam. Amellett, hogy már nem fáztam, nagyon zavarban is voltam. Hiszen most szorosan össze kellett simulnunk ahhoz, hogy mindketten beférjünk a kabát alá.

- Na és, mit terveztél, hova menjünk? -kérdeztem, amikor már a nedves füvön lépkedtünk. -Sokáig nem maradhatunk, mert a szobatársaim észreveszik, hogy nem vagyok az ágyamban. 

- Háát, pedig én azt reméltem, hogy beülünk a roxmortsi fogadóba...

- Micsoda?? -torpantam meg. - Ki sem mehetünk a parkból, be van zárva a kapu! És a fogadós másnap rögtön szólna, hogy kiszöktünk az iskolából! -ijedeztem, de aztán a szemtelenül vigyorgó képéből rájöttem, hogy csak viccelt.

- Nyugalom, semmi ilyet nem terveztem! -azzal egy nyugtató puszit nyomott az arcomra. -Csak sétáljunk egy kicsit a tó körül, jó?

Hiába volt dermesztő a hideg, mégis jó sokáig elidőztünk a birtokon. Draco mesélt a szüleiről, apja spártai szigoráról, és a házukról is. Ezek után valahogy jobban meg tudtam érteni őt, hogy miért ilyen büszke a származására. Bár egyes családi szokásokkal nem értettem egyet.

Aztán engem is kérdezgetett a családomról, és még a mugli dolgaink is érdekelték. De azért nehezen tudtam volna a mi házunkban elképzelni őt a sok elektromos gép között...

Már hajnalodott, mire észbekaptunk. Sietve elköszönt, majd mindketten hanyatt-homlok a hálókörleteink felé vettük az irányt.

Sikerült hangtalanul beosonnom a szobánkba és bebújni az ágyba. A reggeli ébresztőig azonban elég keveset tudtam pihenni.

Másnap mégsem bántam semmit, nagyon szép éjszakánk volt.