7. fejezet

Emlékek…

Másnap nagyon fáradt voltam, mégis én keltem elsőként.

- Mit tettem?! – ez volt az első mondatom – Az első hét, és én már bajba keveredtem! Szééép, Melissa, ezt jól megcsináltad! – szitkozódtam tovább. Felkeltem, csendben megmosakodtam és felöltöztem, de a szemem még most is a kétszeresére volt dagadva. Legalább 5 féle krémet kentem magamra, mire embernek mondhattam magam.

Levánszorogtam a lépcsőn két ásítás közepette. Ledobtam magam az egyik fotelba és néztem ki az ablakon. Néztem a tavat, jaj, de sok szép emlék fűződök ehhez a gyönyörű tóhoz – huncutul elmosolyodtam -, emlékszem, egy nyári napon Freddel és Georgeval szórakoztunk a parton. Egymást locsolgattuk, ők megpróbáltak belelökni a tóba amikor Harry, Ron és Hermione jöttek a segítségemre, és bele lökték az ikreket a tóba.

-          Emlékszel még?

-          Jézusom! – úgy megijedtem, azt hittem menten ki ugrom a bőrömből.

-          Ennyire ronda lennék? – mondta az ijesztgetőm.

-          Jaj, nem Harry, csak teljesen belemerültem az emlékeimbe.

-          Igen, nagyon sok emlékünk fűződik a Roxforthoz. – nézett ki Ő is az ablakon.

-          Emlékszel az első kviddicsmeccsedre? – mosolyogtam.

-          Majdnem lenyeltem a cikeszt. –elmosolyodott – De legalább túléltem.

-          Azok a szép emlékek… - mondtam.

-          Azok, bizony! – Ron ballagott le a lépcsőn, a szemét dörzsölte.

-          Jó reggelt! – köszöntünk.

-          Nektek is! – motyogta.

-          Épp arról beszélgettünk Melissával, hogy mennyi sok szép emlék fűződik a Roxforthoz! Ugye? – fordult felém Harry.

-          Igen. – bólintottam.

Szépen lassan leszállingóztak a többiek is, így mentünk reggelizni… Ron legnagyobb örömére…

Ahogy beléptünk a Nagyterembe, tekintetem rögtön a Mardekár asztala felé tévedett. Megpillantottam Dracot, sápadt volt és kialvatlan, rám nézett, egyenesen a szemembe. Elfordultam, tudtam, Draco miattam néz ki úgy, ahogy. De úgy látszik ez kiült az arcomra is.

-          Melissa, minden rendben? – kérdezte Hermione.

-          Jól vagyok. – utoljára odapillantottam a Mardekár asztalához, majd tovább mentem az asztalunkhoz.

Nem voltam éhes, megkentem egy pirítóst és azt majszolgattam. Nem szólaltam meg, csak néhány nekem címzett kérdésre bólogattam.

Az első órám Legendás Lények Gondozása volt, Hagriddal.

-          Szia Melissa! – köszönt halkan a vadőr.

-          Szia Hagrid. – válaszoltam unottan.

-          Milyen volt a nyár? – kérdezte.

-          Siralmas! – morogtam és faképnél hagytam az amúgy is meglepődött vadőr barátomat.

-          Mi a baja? – kérdezte Hagrid Harryéket.

-          Nem tudjuk, tegnap óta ilyen! – mondták.

Ezután következett a Bájitaltan óra…

-          Miss Valentine! – hallottam Piton rivalló szavait – Itt van maga az órámon egyáltalán???

-          Tessék? – eszméltem fel – Elnézést, tanár úr, megismételné a kérdést?

-          EZ FELHÁBORÍTÓ! 50 PONT A GRIFFENDÉLTŐL! – kiabálta Piton.

-          Mi van Veled? – kérdezte Parvati.

-          Sajnálom. – elkeseredetten szégyelltem magam. Mindenki rosszalóan nézett rám, lesütöttem a szemem.

Mikor kicsöngettek felkaptam a cuccom és Harryéket otthagyva, szaladtam a klubhelységbe. Felszaladtam a hálótermünkbe, ledobtam a cuccom és az első könnycseppek gördültek le az arcomon. Felkaptam a kabátom és kiszaladtam az udvarra. Út közben sok emberen kellett átfurakodnom, mire elértem a tölgyfa ajtót, közben kaptam egy-két „Melissa, mi ütött beléd?” megjegyzést, de ez most nem érdekelt. Végre elértem a tölgyfa ajtót, kilöktem és szaladni kezdtem. Nem láttam sok mindent fújt a szél, csípte az arcomat és még a könnyek is potyogtak a szememből. Egyszer csak erős ütést éreztem a fejemen, aztán hátra estem.

-          Lassabban! Hova ilyen sietősen? – George volt az, felém nyújtotta a kezét.

-          Bocsi! – elfogadtam a felém nyújtott kezet. Felálltam.

-          Hova indultál? – érdeklődött.

-          Csak egy kicsit gondolkodni. – mondtam egyszerűen.

-          Elkísérhetlek? – mosolygott.

-          Oké! – mosolyogtam.

Együtt mentünk Georgeval a kedvenc fámhoz. Leültünk a tövébe.

-          Min szerettél volna gondolkodni? – tette fel a kérdést.

-          Sok mindenen. – nem akartam elmondani, amit az éjszaka láttam…

-          Értem. Véletlenül Harry és Malfoy nincs benne? – tudakozódott a fiú.

-          Miből gondolod? – néztem rá.

-          Nem gondolom, tudom! – nézett rám – De azt is tudom, hogy amin gondolkodni szeretnél az nem túl jó dolog. – ennél a mondatnál egy újabb könnycseppek folytak végig arcomon. Végül elsírtam magam.

-          Jaj, kicsim. – George átölelt.

-          Sajnálom! – szipogtam.

-          Semmi baj! Sírj csak, mondd el, mi bánt?!

-          Elég annyi, hogy Malfoy miattam néz ki úgy, ahogy!

-          Talán megverted? – próbált viccelődni.

-          Jaj, dehogy! – nevettem el magam – George, megkérhetlek, valamire?

-          Persze!

-          Magamra hagynál egy kicsit?

-          Nem, Melissa! – adta az egyenes választ.

-          Miért? – néztem rá.

-          Emlékezzünk! Például 3.-ban, mikor összevont óránk volt, ti voltatok 1.-sök és a lebegtető bűbájt tanultátok! Seamus, emlékszem, felrobbantotta a tollat! – nevetett.

-          Aha! – mosolyt erőltettem magamra.

-          Mi a baj? – kérdezte.

-          És arra emlékszel amikor meghaltam? – néztem a földet.

-          Igen, emlékszem. – sóhajtott.

-          BOCCS! – kiáltottam magamban, de már késő volt…  George már felállt és egy „Mi van Veled?” pillantással elrobogott.

-          Ne haragudj! - suttogtam.

Ott akkor tudtam, hogy óriási hibát követtem el, fájt is nagyon fájt…