Elértünk nemsokára egy hosszú alagúthoz. Minden tele volt pókokkal, siklókkal, különféle bogarakkal.

- Bleee....- jelentettem ki. Hamarosan a sötét alagút végére értünk. - Innen már megtalálom a szobrot.

- Oké.

Elindultam a szobor felé, de ekkor valami szöget ütött a fejemben...

- Harry! Ahhoz, hogy megtaláljuk a bejáratot, kellenek a gyűrűk.

- Pontosan! - szólt egy hang a hátam mögül.

- Malfoy! - monduk egyszerre Harryvel.

- Hello! Tudjátok, annyira bénák vagytok. Tőled akkor loptam el a gyűrűt, amikor elájultál, - mutatott rám.- Tőled meg akkor, amikor zuhanyoztál. Szánalmas...

- Te is az vagy, nyugi Malfoy...

- Valamit el kell mondanom... Neked, Amanda! Négyszemközt!

- Erre most nincs idő! Sietni kell... Add ide a gyűrűket.

Malfoy kinyújtotta a kezét, én pedig a gyűrűk után akartam kapni, de magáhozrántott, és megcsókolt.

- Te SZEMÉT! - ordította Harry, majd elővette a pálcáját, és kimondta: - Milleno!

Malfoy köpni nyelni nem tudott, csak hápogott, és vonaglott a földön...

- Siessünk! - mondtam, és kikaptam a gyűrűket Draco kezéből. Megkerestem a szobrot, majd megfogtam az egyik gyűrűt, Harry a másikat, és a szabad kezünkkel átkaroltuk egymást. Egyszerre beraktuk a gyűrűket a szobor szemébe. Az hirtelen izzani kezdett, és hatalmas villanás töltötte be a teret. Hirtelen feltámadt a szél, és éreztem valami nagyon hideget, ám mégis oly meleg érzést a szívemben. Egyre erősebben szorítottuk egymást Harryvel. Nem akartam elengedni... Egyszercsak hirtelen elsötétedett minden... Felkeltem... Harry karjaiban vagyok, aki ordít:

- Nem! Te mocskos zsarló! NEEM!!! Őt nem! elvetted a szüleimet, a keresztapá, csak ő van nekem!

Kinyitottam a szemem, és az oldalamra fordultam. Egy hatalmas, félelmetesen sötét alakot pillantottam meg. Semmi emberi nem volt benne, csak a szeme világított vörösen...

- Voldemort! - suttogtam...

- Lám, lám... Felébredtünk, Brown kisasszony? Azt hittem, már soha nem jönnek el ide... Jaj, már majdnem elkezdtem aggódni is... Oh...

- Mit akar? - tértem rá féőn a lényegre. Tudtam, hogy itt áll velem szemben a világ leggonoszabb és leg nagyhatalmúbb varázslója: Voldemort. Innen már éreztem, hogy nincs menekvés. Idecsaltam Harryt...

- Mit akarok? Természetesen megölni Pottert. Ezért vagyunk itt, nem de?- fordult a varázsló a körülötte álló halálfalókhoz, akiket eddig még nem vettem észre. - Ezzel a gyűrűvel... Ez a gonosz gyűrű itt, kedvesem! - mondta gyűlölettel. - Ezzel a gyűrűvel behatoltam a testetekbe, agyatokba, lelketekbe és szívetekbe... Illetve csak a tiédbe Amanda... Mivel te adtad a gyűrűt Harrynak, és nem fordítva, ezért csak a te testedbe tudtam behatolni. Te ezt persze nem érzed, mint az okklumenciánál, mert nem tudlak iránítani, mint ott... De megmutattam neked, hogy hová kell elcsalnod Harryt... Megmutattam, és most itt is vagytok. A szobron az áll, hogy CSAK IGAZ SZERELMÉVEL TEHETI BE A RUBINTOKAT VOLDEMORT VÉGZETE... párszaszóul van... Ha más próbálta volna berakni, nem sikerült volna neki... De hát, ez van, kedves Mr Potter. Vegyen búcsút Miss Browntól, mert vele végzek előszőr.

- NEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEE! - ordította Harry, majd elővette a pálcáját. - Küzdjünk!

- Áh... Harry! Gondolod, hogy mégeszer bedőlök? Priori Incantatem? Inkább megöllek! Adava... - De még be sem tudta fejezni, mert ekkor Harry azt mondta: Amelgenies! Ez az a varázslat volt, amit még régebben én mutattam meg az egyik Sötét varázslatok kivédése órán... Ezt a varázslatot csak két olyan varázsló csinálhatja, akiket nagyon erős szálak fűznek össze... Szeretettel... Tehát erre Voldemort képtelen lenne... Ő NEM TUD szeretni...

Ekkor hirtelen olyan dolog történt, amit senki nem várt... Voldemort átkát nem nyelte el a védővarázs, hanem visszaütötte. Egyenesen Bellatrix Lastrenge fejének csapódott, aki azon nyomban kimúlt... Voldemort ijedtem fordult meg, és ránézett az exhalálfalójára...

- Ne!!! - ordította, de nem sajnálattal, vagy fájdalommal, hanem keserűen... - NEE!

Harry megfogta a karom, talpra emelt, majd futni kezdtünk... A Halálfalók is rohantak utánunk. Szórták utánunk az átkaikat, rontásaikat... Mi is szórtuk hátra fele.... ami épp eszünkbe jutott. Futottunk, előre... előre... Mikor elértünk a szoborhoz, benne voltak a gyűrűk. Kikpatuk öket, majd a kezembe fogtam, és azt mondtam:

- Sewnde ivesctori!- erre a gyűrűk egy iszonyú hangos robbanással ezer darabra törtek... Ekkor bezárult a titkos alagút bejárata is, a Halálfalók pedig eltűntek. Harryvel egymásra néztünk, majd hirtelen elájultam... Három nap múlva keltem fel... A gyengélkedőn voltam. Ekkor belépett Dumbledore az ajtón.

- Professzor!

- Oh, Amanda! Felébredtél? - kérdezte kedvesen.

- I-Igen... Igazgató úr. Mi történt?

- Nos, hát, igen, számítottam rá, hogy megkérdezed! Voldemort örökölte ezt a gyűrűt Mardekár Malazártól. A gyűrű behatol annak a két embernek a szívébe és érzelmi világába, akik a gyűrűket hordják. Így Voldemort rájött, hogy Harry beléd szerelmes. Álmodban újra elcsalt téged a szoborhoz, hogy igazából is elmenj oda Harryvel. Sikerült is neki. Elcsalt. Ámbár ti ügyesen megszöktetek.

- De Dumbledore professzor! Megsemmisítettem a gyűrűket. Mi lett Voldemorttal?

- Elmenekült. Akárcsak a halálfalók.

- Értem...

- Igen, még mielőtt elfelejtem. A vizsgáid elmaradnak az idén, hiszen így is épp eleget teljesítettél te és Harry is. Mindeketten átmentetek mindenből.

- Köszönöm! - feleltem boldogan.