8. fejezet

Sajnálom

Szerda van. 7 óra. Felkeltem, magamra kaptam a köntösöm. Valamit nagyon elrontottam tegnap, helyre kell hoznom. Kiléptem a hálótermünk ajtaján és elindultam a fiúk felé.

-          7-esek! – mondtam. Sóhajtottam és kopogtattam. Fred nyitott ajtót.

-          Jó reggelt Szép Hölgy! Mi járatban? – mosolygott.

-          Szia Fred! Georgehoz jöttem.

-          George! Melissa van itt, ébren vagy?

-          Nem! – szólt a mogorva válasz.

-          Oh. – Fred nagyon meglepődött a válaszon.

-          Mondd meg neki, hogy sajnálom! – megfordultam és elindultam vissza a hálókörletbe.

Sajnáltam, de megfogadtam, nem sírok többet. Felöltöztem és elindultam reggelizni. Elég foghíjas volt még a Nagyterem, odamentem Ginnyhez.

-          Szia Ginny! – köszöntem kedvesen.

-          Szia Drágám! – mosolygott.

-          Leülhetek? – kérdeztem.

-          Persze, gyere ide! – mutatott egy üres helyre maga mellett.

-          Köszi. Mit olvasol?

-          Reggeli Prófétát!

-          Valami érdekes? – kérdeztem.

-          Tudodki támadni fog, tudom minden évben ezt írják, de most valahogy jobban aggaszt a dolog. – morfondírozott.

-          Meglehet. – haraptam bele a pirítósomba.

-          Sziasztok! – egy Hollóhátas fiú lépett az asztalunkhoz.

-          Szia! – köszöntünk kedvesen.

-          Melissa, beszélhetnénk? – kérdezte – I.. igen. – öh, ez meg ki? Mondtam magamban és felálltam.

-          Gyere!

-          Megyek. – kivezetett a Nagyterem bejáratához – Igen?

-          Hát, szóval… eljönnél… ööö… eljönnél velem a Bálba? – dadogott. Hát, elég hülyén nézhettem rá, mert…

-          Jól van, értem, bocs!

-          Ne! Ne haragudj! Csak meglepődtem. Nem is ismerjük egymást.

-          Tudom, de…

-          De?

-          Tetszel nekem – belepirult a mondatába.

-          Ööö… - na erre mit lehet mondani?

-          Jó, mind1. Szia. – úgy ment el, mint akinek valami sürgős dolga akadt.

-          Szia! – visszamentem az asztalunkhoz, ahova időközben Harryék is csatlakoztak.

-          Jó reggelt! – köszöntek kórusban.

-          Sziasztok! – ültem vissza a helyemre.

-          Ki volt az a pasi, Melissa? – kuncogott Ginny.

-          Milyen pasi? – vont kérdőre Harry.

-          Semmi! – mondtam egykedvűen.

-          Idejött egy srác és beszélni akart Melissával! – fűzte tovább.

-          Ki? – kérdezte Hermione – És mit akart?

-          Nem tudom ki volt az, soha nem beszéltem még vele.

-          Jó, de mit akart? – kérdezte Ron.

-          Elhívni a Bálba. – mondtam egyszerűen.

-          És? – kérdezte Harry.

-          Nem is ismerem! – mondtam.

-          Szóval nem vele mész. – állapította meg Hermione.

-          Micsoda észjárás Hermione…. – fordította körbe a szemét Ron, mire Herm fejbe vágta.

-          Nem is biztos, hogy megyek. – jelentettem ki.

-          MI??? – fordult felém mindenki.

-          Semmi. Nem szóltam. – Fredék jöttek oda, de George tovább akart menni.

-          Ne! George maradj, én úgyis menni készültem. – felálltam és kimentem a teremből.

-          Mi történt, George? – kérdezték a többiek.

-          Semmi. – morgott.

-          Na ide figyelj, George! – kezdte Fred –, nem lehetsz ilyen a saját Védenceddel!

-          Lehet. – sóhajtott – Csak az emlékek néha fájnak és erre Melissa tegnap emlékeztetett is. – mindenki értetlenül nézett csak Harry nem.

-          Tegnap Melissának rosszkedve volt, nem hiszem, hogy szándékosan bántott meg. – mondta Harry.

-          De miért kellett emlékeztetnie a halálára? Tudja, hogy az volt életem legszörnyűbb napja! – George a sírással küszködött.

-          Szerintem menj és beszélj vele! – tanácsolta Hermione.

-          Nem! – mondta határozottan – Félek. Félek, hogy már nem hallgat meg!

-          Ha nem hallgatna meg akkor miért keresett volna reggel? – biztatta Fred.

-          Igazad lehet. Megyek és beszélek vele. – felállt és kiment a Nagyteremből.

Én kint ültem a kedvenc fám alatt és néztem a Roxfortot.

-          Szia! – George volt az – Leülhetek?

-          Szia! – mosolyogtam – Persze, gyere csak!

-          Köszi! Szóval… - kezdte miután leült – a tegnapról szeretnék Veled beszélni.

-          Sajnálom! – néztem rá – Tegnap nagyon rossz passzban voltam.

-          Tudom. Én meg gyorsan kiborultam. Bocs! – megöleltük egymást.

-          Akkor nem haragszol? – kérdeztem.

-          Szerinted? – nevettünk. Együtt, végre.

Együtt léptünk be a Nagyterembe, széles mosollyal az arcunkon. Végig néztem a termen, most még a nemrég érkező Piton arca mosolygósnak tűnt, ahogy a napfény beszűrődött a ablakon. A Mardekáros asztalnál elkaptam Draco tekintetét, akinek mostmár nem voltak álmosság és megerőltetés jelei az arcán. Rám mosolygott, és én is rá.

-          Mehetünk? – kérdezte George.

-          Igen! – mosolyogtam.

Odasétáltunk az asztalunkhoz és így folytattuk a reggelit…