12. fejezet
A második lehetőség

Beköszöntött a május. Az elmult pár hónapban semmi említésre méltó
nem történt. Azonkívül, hogy kibékültem Harryvel és Neville majdnem
megölte Trevort. Ja és bejelentették, hogy az idei Kviddics-szezon
elmarad! A Griffendél még mindig nem talált fogót, úgyhogy jövőre
halasztják a dolgot! Ennek persze Ron és Harry örül a legjobban, de
Fred és George nem nagyon... Nagyon boldog voltam.
Elmondhatatlanul, itt volt a nyakunkon a vizsgaidőszak, Mi mégis
éjszakába nyúló beszélgetésekbe bonyolódtunk. Sokat nevettünk, még
Neville is egyre többet lógott velünk! Az első májusi szombaton (máj.
6.) éreztem, hogy valaki rángatja le rólam a takarót.
- Hagyjál Hermione! - nyögtem ki álmosan - Hagyjál aludni!
- De hét ágra süt a nap! Gyere vár a reggeli! Ne várd, hogy az ágyba
hozzam!
- Ki... - megfordultam - Harry? Mit keresel Te itt?
- Mindenki Rád vár!
- Rám? Miért?
- Hát, hogy menjünk reggelizni.
- Reggelizni? - bukott ki belőlem - És mióta kellek Én a reggelihez? -
kérdeztem a fiú arcát fürkészve.
- Csak úgy!
- Te szemrebbenés nélkül tudsz nekem hazudni, igaz? - mosolyogtam -
Ez valami új tréfa, ugye? Mi lesz reggelire? Talán Széklet Szaporító
Szendvics vagy az ikrek új találmánya?
- Nem! De ne kérdezz már annyit! Csak vegyél fel valami szép -
hangsúlyozta - ruhát és gyere le a klubhelységbe! Rendben?
- Rendben, de ahhoz, hogy szép ruhát vegyek fel, ahhoz Neked ki kell
menned! - mondtam sunyi mosollyal.
- Oh, értem! Akkor Várunk! - még most sem értettem a dolgot. Mit
akarnak ezek tőlem? gondolkoztam, Miben sántikálnak már megint?
Magamra kaptam egy arany ruhát, ujjatlant, a szoknyája a földig ért.
Belebújtam (elvileg fehér, de most arany színű, elvarázsolt) magasarkú
cipőmbe. Megfésűlködtem, tettem egy kis egy kis rúzst a számra
(Bűvös Boszik Fénye, csillogó hatás!). De vajon minek ez hűhó? Én meg
mi a bűdös tehénlepénynek cicomázom ki magam? kérdeztem
magamtól. Elindultam az ajtó felé. Kinyitottam. Azt hittem elájulok! Az
egész Griffendél ott volt a klubhelységben egy nagy Boldog
Születésnap Melissa! felirat alatt. Teljesen kiment a fejemből, hogy
születésnapom van. Csak álltam ott, lábaim a földbe gyökereztek.
Éreztem, amint apró könnyek csordulnak le arcomon, de nem tudtam
mást mondani csupán annnyit:
- Én nem is tudom, hogy mit mondjak... Köszönöm!
- BOLDOG SZÜLETÉSNAPOT!!! - kiálltotta mindenki,
egyszercsak "ismeretlen" emberek kezei fogtak velem kezet, öleltek át -
Ma egész nap bulizunk! - súgta a fülembe Fred és átnyújtott egy kis
csomagot amin ez állt: A mi Kedvenc Védencünknek! Fred & George
Weasley.
- Köszönöm! Nagyon köszönöm! - szorosan átöleltem Fredet.
- És Velem - nyomta meg a szót - mi lesz???? - mosolygott a fiú.
- Oh, George, köszönöm! - Őt is átöleltem.
- Akkor kezdődjön a buli! - kiáltotta George, miután elengedtük
egymást. Paul volt a Dj (szokás szerint, persze!!!). Harry lépett oda
hozzám, a szemembe nézett, éreztem elpirulok, ezért próbáltam
kerülni a tekintetét!
- Na milyen a buli? - mosolygott.
- Szuper! Már csak a szüleim és a húgom hiányzik!
- Kivánságot számomra parancs! - mosolygott tovább.
- Tessék? - néztem értetlen mosollyal, mire Ő félre állt és
megpillantottam a családom. Anyát, Apát és a Kis Jessicát. Örömben
odafutottam felkaptam a húgom aki úgyanúgy sírt, mint én - arcomat
elárasztotta az "Öröm könnyek folyója" -, öleltem és súgtam a fülébe,
hogy szeretem, aki viszonzásul csak annyit mondott:
- Bogyo' Süsipapot! - annyira boldog voltam, mikor húgomat végre
elengedtem, apám és anyám karjai közt voltam, teljes elégedettséggel
az arcomon.
- Boldog születésnapot kislányom! - mondták.
- Köszönöm, köszönöm! - öleltem őket, ahogy csak tudtam.
- De most már menj, várnak a barátaid!
- Igen! Ti még maradtok?
- Igen. Este felé megyünk csak haza.
- Az szuper! Gyere Hugi - fordultam Jessicához - bemutatlak a híres
Harry Potternek, jó?
- Ige', cuper! - felememltem és elindultam vele Harryék felé.
- A 'íres Hayi Potte'! - újjongott, alig bírtam tartani - Cia ény
Jesia 'agyok!
- Szia Jessica! - köszönt Harry (aki csak azért tudta hugom nevét mert
meséltem róla...) - Szerencsés vagy, hogy ilyen szuper nővéred van! -
mosolygott, amitől éreztem, hogy arcom lángba borul, úgyhogy közbe
kellett vágnom.
- Na Te csak ne szerénykedj! - vágtam vissza - Nézd Hugi - fordultam
Ron és Hermione felé - Ő Ron Weasley!
- Cia!
- Szia!
- Ő, pedig az én Legjobb Barátnőm, Hermione Granger! - mosolyogtam
a lányra.
- Cia! Mejissa máj sokat meséjt Jójad! Cupa jót!
- Szia! Annyira aranyos húgod van! - cirogatta meg Hermione Jessica
arcát, aki ettől máris hangosan nevetve kiabállta, hogy - Szejetlek!
Szejetlek!
- Ki ez a csodálatos kis hercegnő? - Fred lépett mellém - Már csak a
diadém hiányzik a fejéről, akár a nővérének! - fejezte be George.
- Ugyan! - mondtam - Ő itt Fred és George az én két Őrangyalom!
- Őjangyaj? Az meg mi a cuda? - kérdezte értetlenül, amire mind mind a
heten (még Ő maga is) nevettünk. Anya lépett oda hozzánk.
- Sziasztok! Elrabolom Jessicát, rendben? Ennie kell!
- Jó, persze! Majd még találkozunk Hugi! Szia! Jó étvágyat! - azzal
megcsokoltam az arcát és odaadtam anyának, mire Ő hatalmas hiszti
közepette közölte, hogy nem hajlandó elválni tőlem és, hogy csak
tőlem fogad el enni. Így velünk maradt és együtt mentünk el a kajával
teli asztalhoz!
- Na és mi a kedvenc kajád Jessica? - jött a kérdés Rontól.
- Csokibéka! - vágtuk rá egyszerre hugival, igaz Ő csak valami ilyesmit
mondott, hogy: jocijéca, de mindenki értette.
- Szabad egy táncra? - fordult felém George.
- De a hugi...
- Na és kis véla lány? - folytatta Fred a hugomhoz.
- Ény nyeny vagyo' 'éla láj, ény tejmészetej sépség vagyoj! - mondta
és karba fonta kezét. Erre a jelenetre mindenki hangos nevetében tört
ki.
- Oh, bocsásson meg - folytatta Fred, miután abbahagytuk a nevetést -
, eljönne velem táncolni?
- Hát, nyeny isz tudo' - mosolygott -, 'át pejsze! - odaadtam Frednek,
aki szorosan magához ölelte "a kis vélát".
- Akkor mehetünk? - kérdezte George. - Menjünk! - válaszoltam. Ezalatt
az egy szám alatt sokan lekértek és mind gratuláltak. Többek között:
Neville (aki egész jól táncolt, csak 2szer lépett a lábamra!), Seamus,
Dean, Ron és még Paullal is táncoltam. A hugom is jól szórakozott, nem
bírta elengedni Fredet, aki ennek nagyon örült.
- Hugi, én leszek a tanud az esküvődön, remélem! - mondtam Nekik
sunyi mosollyal.
- Na de Melissa! - mosolygott Fred - Most mi a baj, igaz, egy kicsit fiatal,
de hát a szerelem... - mondtam a hasamat fogva a nevetéstől.
Délután, mikor már alig álltam a lábamon, kaptam egy levelet Dracotól,
hogy találkozzak vele az udvaron. Így elbúcsuztam egy kis időre
mindenkitől és elindultam az udvarra. Találkoztam is a megbeszélt
helyen Dracoval.
- Szia Draco! Miért hívtál?
- Szia! Boldog Születésnapot! - mosolygott, amit én szívesen
viszonoztam - Köszönöm. - csendben hang nélkül álltunk és néztük
egymást, legalább 5 percig amikor egy Hugrabuggos lány jött oda
hozzám.
- Boldog Születésnapot Melissa!
- Ööö... köszönöm Cindy!
- Akkor én megyek is! Sziasztok!
- Szia! - mondtuk Dracoval együtt.
- Akkor én megyek. - böktem ki végül - Nee, még ne menj! - kérlelt.
- De miért?
- Háát... izé... - kérdő pillantást vetettem rá mire végre kinyögte -
Szóval, szeretném, ha velem tőltenéd ezt a napot?! - Huh! Na most mit
mondjak? gondoltam.
- De a családom bent vár a klubhelységbe, gondolom a hugom már
hisztizik, hogy hol vagyok. Sajnálom.
- Van egy hugod? - kapott a témán.
- Igen! - mosolyogtam.
- Tényleg? - csillant fel a szeme.
- Héé! - mosolyogtam - Csak 2 éves!
- Ja, bocs! - mind a ketten nevettünk. Nem gondoltam volna, hogy
Draco tud ilyen aranyos is lenni. De nagyon örültem a dolognak.
- Sajnos, mennem kell! Még találkozunk! Rendben?
- Sajnos? Te tényleg azt mondtad, hogy sajnos?
- Igen! Miért?
- Még soha nem mondtad azt nekem, hogy: Sajnos - hangsúlyozta -
mennem kell!
- Jobb később, mint soha! - mosolyogtam és megöleltem Dracot, mire
valami (papírra nem vethető) melegség fogott el - Na én megyek, szia!
És még egyszer köszönöm!
- Szia! - Draco arca ragyogott, akárcsak az enyém. Nem tudom mi volt
velem, de nem is érdekelt. Vagy mégis? Belszerettem Dracoba?
kérdeztem magam. Nem az nem lehet, én Harryt szeretem! Vagy
mégsem? Elvégre Draco szeret, Harry nem! Hát akkor? észre sem
vettem, de már a Kövér Dáma portréja előtt álltam.
- Szia Melissa! Jelszó?
- Öhh... Dra... illetve Kecskeszakáll.
- Ügyes! - azzal fel is csapódott a kép. Bementem, mindenki körül állt,
de nekem semmi kedvem nem volt bulizni.
- Hagyjatok békén, légyszíves! Egyedül akarok lenni! - mondtam és
felszaladtam a szobámba. Kapogtattak.
- Menj el! - kiabáltam.
- Engedj be! - Harry volt az.
- Menj el! - ismételtem.
- Engedj be! Légyszíves! - NEM! NEM! NEM! gondoltam magamban, de
a lábam "életre kelt", és elindult az ajtó felé. Kinyitottam.
- Mi a baj? - kérdezte.
- Semmi! - de ahogy a szemébe néztem kitört belőlem a sírás. Harry
megölelt. Ugyanaz a melegség fogott el amit Draconál éreztem.
Mitörténik velem? kérdeztem magamban.
- Mi a baj? Nekem el mondhatod!
- Én azt hiszem... szerelmes vagyok. - hangom elcsuklott. Úristen! Mit
mondtam? gondoltam magamban. Eltoltam magam Harrytől, de Ő nem
engedte.
- Na és ki a szerencsés? - tette fel a kérdést. Most mit mondjak?
Gondolkozz! kiabáltam magamban.
- Szerencsések. - böktem ki végül.
- Két szerencsés van?
- Nem tudom. - könnyeim nem hulltak tovább, csak szégyelltem magam,
nagyon. - Én nem tudom! Teljesen hülye vagyok.
- Miért vagy hülye?
- Mert... mert... már semmit nem tudok.
- Oh, értem. - mosolygott.
- Tényleg? Én nem. Elmagyaráznád? - mosolyogtam én is.
- Háát... ami azt illeti... szóval...
- Te sem érted! - felyeztem be a mondatot helyette, mire mind a ketten
nevetni kezdtünk.
- Örülök, hogy mosolyogsz! - mondta.
- Örülök, hogy megismertelek.
- Ajánlom is! - mondta és átkarolt - Na gyere, vár a buli! - tényleg várt,
mindenki ott és várt mikor jövünk ki.
- Ne haragudjatok! - mondtam - Folytatódjon a buli! - kiálltottam, mire
elindult a zene és mindenki táncolni kezdett.
- Táncolunk? - Ron kérdezte tőlem.
- Persze! - így mentünk táncolni.
- Melissa... kérdezhetek valamit?
- Az attól függ... - mosolyogtam - Hát persze!
- Szóval...
- Hermioneról van szó, igaz? - mosolyogtam tovább.
- Igen. Én azt hiszem...
- Szerelmes vagy belé?! - fejeztem be helyette.
- Lehet. De még én sem tudom biztosan. Arra gondoltam, te
megkérdezhetnéd, hogy... szóval, hogy...
- Hogy szerelmes-e beléd?
- Igen. - Ron fülig elpirult.
- Nem tudom. Ő a legjobb barátnőm. Tudom kibe szerelmes, de nem
szívesen kotyogom ki a titkát.
- Értem.
- De nem haragszol, ugye? - kérdeztem.
- Nem, dehogyis, én sem szívesen mondom el kibe szerelmes Harry!
- Harry? Szerelmes? Ugye ez most csak vicc!
- Miért?
- Nem tudom. A Híres Harry Potter szerelmes. Ez nem illik hozzá.
- Pedig ha tudnád kibe szerelmes... - mosolygott.
- Kibe? - vágtam rá.
- Az Hét Pecsétes Titok. - sunyi mosoly terült szét az arcán.
- Hát jó... - sóhajtottam.
Este felé anyáék hazamentek. Fred nagyon hiányolta Jessicát, Jessica
pedig sirva fakadt, mikor elszakították Fredtől. Én is nagyon szomorú
voltam, de amellett nagyon boldog is. Tudom, hogy elég hülyén
hangzik, de így van. Egy héttel később szombat este együtt ültünk a
kandalló előtt, Harry, Ron, Hermione, Fred, George, Paul, Seamus, Dean
és én. Hosszasan beszélgettünk mikor...
- Melissa! - hangzott a nagy hangzavarban Harry hangja -
Beszélhetnénk? - abban a pillanatban mindenki elhalgatott, tekintetük
Harry és köztem cikázott.
- Ööö... - teljesen zavarban voltam, de gondolom ez érthető - i-igen. -
böktem ki.
- Akkor menjünk! - észrevettem, hogy Harry teljesen nyugodt volt,
pedig sokan néztek. Kimentünk a portrénkon és sétálni kezdtünk.
- Miről akarsz velem beszélni?
- Tulajdonképpen semmiről. - mivel kérdőn néztem rá, folytatta - Csak
elakartam egy kicsit menni a tömegből. - hazudta, én csak
mosolyogtam.
- Ugye nem ezzel a pacsmaggal akarsz etetni?! - mondtam és kitört
belőlem a nevetés.
- Most mit nevetsz? - Ő is csak mosolygott - Na jó, tényleg nem.
- Akkor jó! Szóval?
- Én... én... csak... szóval...
- Na ne! - kuncogtam - A híres Harry Potter zavarba jött? - de aztán
jómagam is elpirultam.
- Háát... - ezen Ő is mosolygott.
- Huha, ez valami nagyon komoly, igaz?
- Igen! - válaszolta határozottan.
- Kivele, mi történt már megint?
- Semmi, csak... szóval...
- Sziasztok! Jaj, de örülök, hogy látlak Titeket! - ez a mondat viszont
már nem Harrytől, nem tőlem, hanem Nevilletől érkezett.
- Szia! - köszöntünk. - Mi történt? - folytattam.
- Semmi. Csak nem akartam visszamenni abba a zajos klubhelységbe.
- Miért eddig hol voltál? - kérdeztem, mire Neville fülig elpirult. Vettem a
lapot.
- A Nagyteremben, igaz?! - de már az ajkamat harapdáltam, hogy ne
nevessek.
- Igen. - Neville egyre vörösebb lett.
- A Hugrabuggos lánnyal, Cindyvel voltál?! - folytattam a vallatást.
- I-igen. - Neville fejét már egy paradicsom is megirigyelhette volna.
- Beavatnátok engem is??? - vágott közbe Harry. Így elemséltük Neki,
hogy Neville beleesett Cindybe, akit én történetesen ismertem, ezért
bemutattam neki Nevillet. Azóta elég jóban vannak...
- A francba! - kiálltott fel Neville. Már rég hárman sétáltunk a
kastélyba. - A Ne-feledd-gömböm jelez, hogy elfelejtettem valamit! -
előhúzta veszéjesen villogó ketyerét. - Megyek, megnézem mi lehet az!
- Rendben! Szia!
- Hello! - sóhajtott Harry - Na végre! AÚÚ! - kiáltott fel.
- Mi a baj? - teljesen kétségbe estem - Mi történt? Jól vagy?
- Igen! - mondta és erősen dörzsölni kezdte a homlokát - Csak
megfájdult a sebhelyem.
- Csak?? Ez hányadik alkalom???
- Már egy ideje fáj, de nem vészes! - nyugatott.
- És ezt miért nem mondtad eddig?? Gyere, itt egy üres terem, menjünk
be és ült le, amíg elmúlik! - mondtam ellentmondást nem tűrő hangon.
Harry engedelmeskedett. Bementünk. A fáklyák égtek. Volt egy szék,
egy asztal, amin egy pohár víz állt és egy pár pohár. Elég furcsa, nem?
- Gyere, ülj le! - Harry szédült, látszott rajta - Hozok vizet! - miután
leült a székre, elindultam vizért.
- HÉÉÉ! MI A ...? - Harry kiabált. Megfordultam. Harryt kötelek vették
körül.
- HARRY! - kiáltottam és már szaladtam is hozzá. De amikor
megérintettem a köteleket, áraütést kaptam, aminek következtében
erősen a hátamra vágodtam és vagy 5 métert csúsztam a hátamon.
- Szervusz Melissa! Jó, hogy újra látlak!
- Voldemort! - sziszegtem. Abban a pillanatban mindent megértettem. A
másik álom is valóság! - Mit akar? - kérdezetem teljes gyűlölettel a
hangomban.
- Egy táncot. - szólt hideg, nyugodt hangon - Csak egy táncot és
szabad vagy!
- Táncoljon magával a jó büdös varangy! - mondtam magamból kikelve.
- Tényleg, így gondolod? - vörös szeme izott és mélyen a szemembe
fúrodott. Megijedtem.
- Várjon! - kiálltottam. - És mi lesz Harryvel?
- Potter meghal!
- NEM!!!!!
- Mi van Melissa, cak nem megijedtél. Olyan naiv vagy! - nevetett - Nem
is figyelsz oda merre mész! Ez a kastély nagy, és veszélyes!
- Hogy érti ezt?
- Nem emlékszel kedvesem?
- Ne nevezzen kedvesemnek!
- Különben?
- KÜLÖNBEN NAGYON MEGBÁNJA! - George lépett be a szobába.
- Oh nicsak, nicsak! Weasley!
- Milyen éles az esze! STUPOR! - ordította George, de Voldemort
ügyesen kivégte és már küldött is egy kábító átkot, ami eltalálta a fiút.
George összecsuklott.
- NEEEEEEEEEEEE! George térj magadhoz! Kérlek, George!
- Na, ez könnyű volt. És most jöjjön Potter!
- Ne! Bármit csak azt ne!! Kérem, mindent megteszek!
- Hááát, csábító az ajánlat, de NEM! - mondta, utána a szemembe
nézett és nevetett.
- Inkább öljön meg engem, csak Őt ne! - mondtam, immár könnyekben
ázva.
- Nem tehetem, nekem Potter kell, de ha nem táncolsz velem Te is
meghalsz!
- HA MEGÖLI HARRYT, ENGEM IS MEG KELL ÖLNIE!!!! - ordítottam ahogy
csak a torkomon kifért!
- Rendben, kérdezzük meg mit szól erről Potter! - azzal egy
pálcasuhintással leoldotta a szájáról a rongydarabot!
- Te mocskos szemét! - szólt Harry csendesen, de gyűlölettel teli
hangon. Gyorsan kellet cselekednem, éreztem. De mégis mit tegyek?
- Oh, hogy kinyilt a csipája valakinek! Meglátjuk mit szólsz ehhez:
Avada kedavra! - a zöld fénycsóva elindult Harry felé. A lábam a földbe
gyökerezett. Mi tegyek? At álom! gondoltam. Igen, Kedves Ólcasom!
Úgy döntöttem abban a pillanatban, hogy beteljesítem az álmom! A
fénycsóva elé ugrottam. Menden olyan gyorsan történt. Felsikítottam.
Aztán mindennek vége. Egyszerre egy gyönyörű zene szó ütötte meg
a "fülem". Aztán megszülette... két éves vagyok és anyukám fürdet...
aztán mesél nekem... 4 éves vagyok az állatkertben játszok... 5 évesen
első varázslatom... lángra lobban a függöny... apu, anyu nevet... 6
évesen elfújom a szülinapi tortám, egy csomó ember áll körül... 7
évesen, ahogy a Reggeli Próféta (lesi fotósa lekapta Harryt) ott van a
kezemben és álmélkodom... 8 évesen a nagymamámnál simogatok a
unikornist, hagyja, hogy felüljek a hátára... lovagolok... a nagyi sütije...
9 évesen eltöröm a lábam egy (mugli)biciklivel... apa gyorsan
meggyógítja... megszületik Jessica... boldog vagyok... anyáék
elhanyagolnak, ezért szólok nekik... változik a helyzet, már velem is
foglalkoznak... magkapom a Roxforti levelemet... a szüleim
gratulálnak... a találkozásom Harryvel az Abszól úton... aztán
Dracoval... a vonat út... Voldemort első próbálkozása... a Gyengélkedő
gyakori látogatása mind betegként, mind látogtóként... karácsony...
szülinap... a zene elhalványul, végül már alig hallom. És vége!
Mindennek vége!

                                        *  *  *

- NEEE!!!! - Harry karjai kiszabadultak akötelekből, azt Ő sem tudta
hogyan, csak kiszabadultak. - TE MOCSKOS SZEMÉT! HOYG MERTED
BÁNTANI! - Harry a fejemet az ölébe vette. Nem lélegeztem. Harry a
könnyeivel küszködött.
- Igen, Melissa kedves tényleg nagy veszteség, de hát... ilyen az élet!
- HOGY MERED A SZÁDRA VENNI A NEVÉT???!!! MEGKESERÜLÖD!
SUVICKUS!! - kiáltotta. Az átok célba talált. Voldemort habzó szájjal ált,
megdermedt. George felébredt. Szédült ugyan, de amikor meglátta
Harryt és a holttestem, rögtön elhatározta cselekszik. Megbosszul.
- Ne tedd! - az én hangom szólt, de nem a testemből. Csak a szobában
jelenlévök hallották. - Figyeljetek rám! Én meghaltam, de Ti éltek! Éltek
és örüljetek neki. De a bosszú nem vezet sehová! Édesanyám egyszer
azt mondta, hogy: Az erő ami bennünk és pálcánkban van nem arra
szolgál, hogy büntessünk, hanem arra, hogy megvédjünk és segítsünk
másokon! George, kérlek ne bosszúból, hanem a saját magad
megvédéséből használj átkokat! Én már nem élek! De a szívetek
mélyén mindig ott leszek! Nagyon szeretlek Titeket! Vigyázzatok
Magatokra és a Többiekre is! Oh, és George, mondd meg Frednek,
hogy a Húgom nagyon szereti és, hogy szeretne vele találkozni!
Szeretlek Titeket! Viszlát!
Fred és Harry arcán könnycsepp gördült le.
- Oh, csak nem sírunk fiatalemberek?! - élesen felnevetett, az átok már
elmult - A kis Melissa azt hiszi ezzel segíthet nektek!
- Igenis segített! Most már tudom, miért kell, hogy megöljelek! Azért,
hogy Mi tovább élhessünk! - Ügyes vagy Harry! Rájöttél! Le tudod
győzni! Innen támogatlak! mondtam ismét, de ezt most csak neki.
- Értem. - suttogta.
- Ava... - kezdte Voldemort, de Harry és George fürgébb volt.
- EVERTI STATIC! - kiáltotta George. Evvel egy időben Harry is küldött
egy átkot.
- PETRIFICUS TOTALUS!! - az átkok összeütköztek. De ahelyett, hogy
szétrobbantak volna eggyesültek. Így már ezüst színben pompázó fény
száguldot a Sötét Nagyúr felé. Gyomron találta. Furcsa dolog történt.
Voldemort köré vörösen izzó kötelek tekeredtek. Nem tudott mozdulni.
- Halálfalók! - kiáltott - Eljött a Ti időtök. - több tucat halálfaló lépett elő
a sötétségből. Hirtelen a harminc halálfalóból huszonnyolc eltünt!
- Nincsenek többé halálfalóid, Voldemort! - kiáltottam ismét - Elűztem
őket! Igazán gyávák!
- Mi, az nem lehet!? - Harry és George teljesen lebénult, nem tudták mit
tegyenek. A maradék két halálfaló ezalatt elvonszolta Voldemortot és
eltűntek.
Harry és George túl fáradt volt ahhoz, hogy Voldemort után menjen.
Harry közel volt a holttestemhez, ismét az ölébe vette a fejem, de csak
sírni tudott.
- Ne sírj, Harry! Boldog vagyok! Te is az leszel! Szeretlek Titeket!
Mindenkit! Mondjátok meg Nekik! Isten áldjon! - mondtam utáljára.
- NEEE!!! Nem halhattál meg!!! - kiáltott Harry, még mindig sírva.
- Hősként halt meg! - mondta George és Harry vállára tette a kezét -
Nekem is fáj, hogy nincs többé! - Harry még jobban sírt és csak
bólogatott.
- Vigyük vissza a testét! A szüleinek ennyit muszáj megtennünk! -
mondta elszántan Harry és Georgeval együtt felemeltek és vittek
egyenesen az igazgatóhoz. Már mindenki aludt. Hajnali 2-3 óra lehetett.
- De hogy megyünk fel? - kérdezte George.
- A karperec. - levette a kezemről. - Békaláb! - a szobor arrébb ugrott.
Fél perc múlva a fiúk dörömböltek az ajtón. Addig csinálták, míg
Dumbledore nem nyitott ajtót.
- Ki az ördög...? Te jó isten, mi történt? - az igazgató átvett és a földre
tette a testem. - Mi történt? - Harry és George elmesélték az egészet.
- Értesíteni kell a szüleit! - mondta Dumbledore - Goerge küldj egy
baglyot a családnak!
- Igen, professzor úr! - azzal kiviharzott a szobából.
- Dumbledore professzor, az én hibám...
- Csss! Nem a Te hibád Harry! Melissa feláldozta az életét... Érted!
Hősként halt meg.
- Tudom, de én... - Harry hangja elcsuklott, de az igazgató előtt nem,
mert sírni.
- Tudom! Most menj és feküdj le!
Harry egész éjszaka nem aludt. Barátait nem akarta felkelteni, így
Georgeval beszélgetett a klubhelységben. Később felment a lefeküdni.
Addig gondolkodott mígnem elaludt.
Másnap reggel 9 órakor Ron keltette.
- Harry! Kelj fel! Jó reggelt!
- Nem, Melissa nem halhat meg! - motyogta és hirtelen felriadt.
- Hé, haver, rosszat álmodtál! - mosolygott Ron.
- Nem! Ron... Melissa... meghalt. - Ron nevetett.
- Mi van?
- Nem viccelek! Meghalt. - Hermione caklatott be a szobába.
- Nem láttátok Melissát? Nincs az ágyában?!
- Na ne! Mondd, hogy nem igaz!!!!! - kiáltott Ron.
- De Ron - sóhajtott Harry - igaz!
- Mi igaz? - kérdezte a lány. Ron odament, tudta, hogy Hermione
rosszul viseli majd.
- Hermione - kezdte -, Melissa... meghalt.
- MI??????
- Voldemort tegnap éjszaka megtámadott minket ismét, és Ő feláldozta
az életét! - fejezte be Harry. Hermione hirtelen sírni kezdett és Ron
karjaiba borult.
- Nem, az nem lehet! - suttogta.
- Sajnálom! - mondta Harry.

                                        *  *  *

Az eset után Dumbledore úgy döntött előbb vége a tanévnek. De, hogy
miért arról az iskola még nem tudott. Kivéve egy-két embert, de nekik
is meg kellett esküdniük, hogy nem beszélnek a dologról.
Halálom után rögtön egy nappal (Hétfőn), bejelentették, hogy vége a
tanévnek. Mindenki csak hápogni tudott a döbbenettől. Vége a
tanévnek? Egész nap kinn lógott a fekete zászló a Nagyterem falán, de
senki nem tudta miért.
Eljött az este. Az utolsó. Dumbledore felállt és csendet kért. Az iskola
összes tanulója csöndben maradt!
- Kedves Diákok! Tudom, eddig eltitkoltuk elöttetek, hogy miért is lett
vége a tanévnek, miért is lóg kint a fekete zászló. - az igazgató
sóhajtott - Mint tudjátok az emberi élet nem örök! Elkell hát döntenünk,
jóra, vagy rosszra használjuk azt! Egyik Kedves diákunk Melissa
Valentine is így tett. Voldemort megtámadta Őt és Harry Pottert tegnap
éjszaka. Feláldozta az életét, hogy Harry tovább élhessen. - a
teremben moraj futott végig, Dumbledore csendet kért - Kérlek
benneteket, hogy akármennyire is közel álltatok hozzá, vagy épp csak
látásból ismertétek Őt, álljunk fel és 1 perces néma csenddel tiszteljül
meg! - mindenki felállt, felemelték poharokat a nevemet kiáltották és
egy percig néma csendben álltak, amit csak egy két diák és tanár
szipogása tört meg.
Eközben én ott feküdtem koporsómban ami nem volt latakarva. Ott állt
Dumbledore szobájának közepén. Ott volt Fewkes a Főnix madár is.
Odarepült a koporsómra. Csak ült és nézett, aztán rászállt a hasamra
és könnyeket csöpögtetett a testemre. Nem hatott. Még mindig holtan
feküdtem ott. A madár fellszállt, és hirtelen meggyúlladt. De nem piros,
hanem kék lánggal égett. Elindult zuhanórepülésben. Repült és csak
repült. 2 méter... 1... és becsapódott. Bele a testembe. Hirtelen minden
olyan melegnek tűnt. Hideg testem átmelegedett, szívem újra dobbant.
Kinyotottam a szemem.
- Mi történt? - nyögtem, de nem jött válasz. Felültem. Sehol senki. -
Biztos a Nagyteremben vannak. - gondoltam mikor kinéztem az ablakon
és láttam, hogy este van. Elindultam a Nagyterem felé. Az ajtó nyitva
volt. Nem mentem be rögtön. Halgattam mit mond az igazgató.
- ... és most, hogy megtiszteltük Miss Valentine-t, hogy egy perces
csendet álltunk. Kezdődjék az év utolsó lakomája. Jó étvágyat!
- Milyen év utolsó lakomája? - rontottam be a terembe. Minden tekintet
rám szegeződött. Egyszerre Harry, Ron és Hermione nyomában a töbi
Griffendélessel szaladtak felém.
- Melissa, Te élsz? - kérdezte Harry, miután felkapott és megpörgetett
a levegőben. - Az, hogy lehet?
- Nem tudom. Fewkes a Főnix madár, bennem van.
- Jaj Melissa annyira örülök! Azt hittem elvesztettem a Legjobb
Barátnőmet! - sírt a vállamon Hermione. A Nagyterem egyszerre egy
hangon méhkassá változott. Dumbledore csendre intett. De én úgy
gondoltam szólnom kell.
- Igazgató úr! Fewkes a madara, megmentette az életem. Belém
költözött, ezért élek!
- Melissa! Komolyan mondod? - felelte meglepetten Dumbledore.
- Igen. Talán nem....
- De hiszek Melissa! De Fewkes ezt csak olyan emberrel csinálja meg,
akiről tudtja, hogy önzetlen és feláldozta az életét.
- Tényleg? - csodálkoztunk.
- Igen, bebizonyítottad hozzám való hűséged! Fewkes csak annak adja
életét aki hűséges hozzám, és feláldozza életét! - mosolygott az
igazgató. Ezek után lekerült a fekete zászló. Mindenki öröm ünnepben
tört ki. Hajnalig ünnepeltünk. A családom is megérkezett. Nem akartak
hinni a szemüknek.

                                        *  *  *

Az iskola így tovább folytatódott (szerencsére!). Boldog voltam, mert
láttam, hogy sok ember örült annak, hogy élek. A szokásos csapat
(Harry, Ron, Hermione, Fred, George, Paul, Dean, Seamus és én) együtt
voltunk egyfolytában. A tanárok is kedvesebbek lettek. Ja, és egy
feledhetetlen dolog: Az év végi vizsgák elmaradtak! Mindenki átment!
Utolsó napok egyikén kinn ültem a tónaál, és gondolkodtam mik is
történtek ebben az évben. Elég vicces volt.
- Szia! Leülhetek? - a hang irányába fordultam.
- Persze! Szia, Draco! - mondtam kedvesen.
- Szóval én... annyira féltam, hogy... hogy... nem látlak viszont. - Draco
hangja elcsuklott. Szorosan magamhoz öleltem és hallottam, ahogy
megpróbálja elfolytani könnyeit.
- Miért sírsz?
- Én nem sírok. - mentegetőzött sé letörölte a könnyeket a szeméről.
- Jaj, Draco. - újra megöleltem. Már nem birta tovább. Elsírta magát.
- Istenem, milyen béna vagyok! Itt bőgök, mint egy kis gyerek.
- Nem vagy kisgyrek. Ha tudnád én hányszor sírtam. Az nem szégyen,
így mutatjuk, hogy mi csak emberek vagyunk!
- Igazad van! - adtam Draconak egy puszit és utána együtt
ücsörögtünk a tóparton és beszélgettünk. Sokáig.
Eljött a nap. A hazaindulás napja. Egyszerű volt, mégis tökéletes.
Csendesen ültünk a kupénkban Ron, Hermione, Harry és én, és
beszélgettünk mi is történt ebben az évben. Sokat nevettünk. 3 óra
tályban a Roxfort Expressz befutott a 9 és 3/4-ik vágányra. A szüleim
már vártak. Megöleltem Ront, adtam neki két puszit, utána jöttek az
ikrek. Erősen öleltük egymást, adunk egymásnak (legalább 10)
búcsúpuszit. Hermionevel hosszan öleltük egymást, közben egymásnak
súgtuk, hogy Örökké Barátnők!, adtunk egypár búcsúpuszit és elment
a szüleivel. Maradt Harry. Odajött hozzám, mélyen egymás szemébe
néztünk és megöleltük egymást! Boldog voltam. Nagyon-nagyon
boldog.
- Kitartás! Írunk majd a naplón keresztül! Bírd ki, kérlek! - suttogtam a
fülébe.
- Rendben! Köszönöm! - súgta vissza és adott egy puszit. Arcom most
mégsem borult lángba. Vártam. Néztem barátaimat, ahogy távoznak.
Míg végül eltűntek. Vége életem első évének a Roxfortban! Háát,
Kedves Olvasóm, Te sem mondhatod, hogy vala csendesen telt!!!!!

Üdv! És köszönöm, hogy elolvastad!
hermionegranger6@freemail.hu
(itt kommnetálhatod!)