1. A Beauxbatons

A nyári napsütésben a Roxfort termei üresen tátongva, kitárt ablakokkal szívták magukba a friss levegőt. Csend volt, ami igen szokatlan a sok évet megélt falak számára. A kastélyban élő szellemek unottan suhantak át egyik helységből a másikba, és néha nagyot sóhajtoztak. A tanárok többsége is elhagyta az épületet, hogy valahol máshol pihenhessék ki a tanítási év fáradalmait.

Ebben a nagy nyugalomban talán csak Frics, az iskola gondnoka érezte jól magát. Ha nem a termeket rótta nagy elégedettséggel nyugtázva a rendet és a tisztaságot, akkor az alagsori szobájában üldögélt egy csésze tea mellett, és mélázva bámult ki az ablakon át, a szintén üres parkra.

Néhány szinttel feljebb az igazgatói szobában két férfi egy csorba tányért szorongatott. Kívülről nézve igen furcsa látványt nyújtott ez a páros, és nem csak a csorba tányér miatt. A hófehér hajú igazgató nem a szokásos talárját viselte, hanem egy kopott barna nadrágot, amelyhez egy igen ronda zöld kabátot társított. A vele szemben álló Hagrid már termetével is megdöbbenthetné az embert, de ezt a döbbenetet az ő öltözete sem igyekezett tompítani. Fekete nadrágjával még semmi baj nem lett volna, csakhogy valamilyen megfontolásból egy élénk lila bő inget vett fel hozzá, amelyhez egy kanárisárga nyakkendőt is kötött. Természetesen ők ketten a külsejükkel egyáltalán nem foglalkoztak. Tettre készen álltak ott, és kitartóan fogták a szebb napokat is látott tányért.

Aztán végre eljött az ideje annak, amire vártak: a zsupszkulcs /mert a tányér egy zsupszkulcs volt / működésbe lépett, és elkezdtek zuhanni a semmibe. Eszelős sebességgel pörögtek körbe-körbe, miközben igyekeztek a tányért minél erősebben fogni. Dumbledore, aki már számtalanszor utazott zsupszkulccsal, most összeszorított ajkakkal, és szemekkel éppen arra gondolt, hogy ezt sohasem lehet megszokni ,amikor nagy huppanással végre talajtértek. Mindketten eldőlve érkeztek meg, és mivel még mindig a tányért fogták, így igen kis távolságra voltak egymástól. Ennek pedig az lett az eredménye, hogy Hagrid a hatalmas termetével kis híján összenyomta az idős professzort.

- Professzor úr!  Jaj de restellem! Jól van? - pattant talpra Hagrid, és igyekezett talpra segíteni a pórul járt igazgatót.

-          Igen. Most már jobban vagyok. - mondta a professzor és néhányszor megemelte a lábait, mintha valóban meggyőződne arról, hogy a végtagjaival is minden rendben van. - Hiába már nagyon elszoktam az utazásnak ettől a módjától.

-          Nagyon sajnálom professzor úr. Sokat gondolkodtunk Olympe-al, de ezt találtuk a leggyorsabbnak, és a legbiztonságosabbnak.

-          Hát a biztonságról beszélhetnénk…- mondta Dumbledore, miközben még mindig a vállát tekergette bosszúsan, de amikor látta, hogy a vadőr mentegetőzve újra szólásra nyitja a száját, már mosolyogva folytatta – Tudom, hogy hogyan értetted a biztonságot Hagrid! Nem kell mentegetőznöd, csak már öreg vagyok ezekhez a dolgokhoz.

-          Ó, ne mondjon…

-          De igen Hagrid. – szakította félbe Dumbledore. – Néha magamnak is nehéz bevallanom, hogy eljárt felettem az idő, pedig így van. De ezt a dolgot most nem bízhattam másra, így bizony vállalnom kell a kellemetlenségeket is… Szóval, merre indulunk tovább?

-          Ö… Arra – mutatott bizonytalanul Hagrid egy széles út felé. Megdöbbentette, amit az igazgató mondott. Már nagyon régóta ismerte őt, de még sohasem gondolt arra, hogy Dumbledore is megöregedhet. Persze a külseje mindig is egy öregemberé volt, de belül… A belsőjében olyan energiát hordozott, amivel kevés varázsló dicsekedhet. Ezért is tartott tőle mindig is annyira Tudodki. Most pedig gyengülne ez az energia? Ez megrémítette Hagridot. Mindig úgy gondolta, hogy majd Dumbledore megold mindent, amíg ő él ,addig nincs semmi gond. Amíg….Lehet, hogy eljön az idő, amikor  ő már nem lesz? Nem, ebbe még belegondolni is rossz! Mivé lesz akkor a varázslóvilág?

Ilyen, és hasonló gondolatok jártak a fejében miközben némán lehajtott fejjel követte az igazgatót, így majdnem fellökte, mikor az egy kereszteződéshez érve megtorpant.

- Most merre? – kérdezte Dumbledore.

- Tessék? Ja , jobbra – tért magához Hagrid, és elindultak a megadott irányban. A széles út most elkeskenyedett, és végül egy lépcsőhöz ért. Az erdő, amelyben eddig haladtak hatalmas fákból állt. Most, hogy a lépcsőhöz értek, szemmel láthatóan más lett a növényzet. Nem csak a lépcsőn, hanem növényeken is látszott a gondos emberek kezenyoma. A lépcső mellett szabályosan nyírt sövényzet volt, amelynek tövében piros, és sárga kis virágok nyíltak. Mivel a lépcső elég hosszan, és meredeken haladt felfelé, csak nagyon lassan lehetett haladni. Így az arrajárónak bőven volt ideje, hogy szemét gyönyörködtesse a természet csodáiban. A sövényzet mögött itt-ott egy magasabb bokor ontotta ezernyi virágát. Az egyik ilyen bokornál Dumbledore megállt / talán azért is, hogy kifújja magát /, és hosszasan nézegette .

-          Tulipánfa. Csodálatos hatással van az emberi lélekre már a látványa is, hát még a párlata! Azt hiszem egy ilyen jól mutatna a Roxfort parkjában is. – mélázott el a professzor, majd válaszra nem is várva elindult tovább felfelé a lépcsőn.

-          Igen. Szerintem is. Majd beszélek Olympe-al , és kérek tőle egyet. - mondta a vadőr, bár nem nagyon értette, hogy mi olyan különleges abban a bokorban. Személy szerint ő nem sokra tartotta a növényeket, annál inkább az állatokat. Minél veszélyesebb és szörnyűbb állatról volt szó, neki annál jobban tetszett. Most is szívesebben fogadta volna, ha inkább valami legendás lényt kellett volna átmentenie a Roxfortba, nem pedig egy ilyen növényt. De természetesen Dumbledore bármit kérhetett tőle, ő minden kérését szívesen teljesítette. Nagyon sokat köszönhetett neki. Ő mindig mellette állt, ha bajba került, márpedig az elmúlt években már párszor igencsak szorult a nyakán a hurok. Még az Azkabant is megjárta, de a professzornak onnan is sikerült kiszabadítania. Szóval semmi kétsége nem volt afelől, hogy ha az igazgató kívánsága egy ilyen bokor, akkor mindenáron megszerzi azt a bokrot.

Lassan felértek a lépcső tetejére, ahonnan egy hatalmas park bejárata kezdődött. A formákra nyírt bokrok közt számtalan, különböző színekben pompázó virágágyások voltak, melyeket keskeny kerti utak választottak el egymástól. Dumbledore megállt, hogy szemét gyönyörködtesse a látványban, ami elétárult. A kerti utak mind egyfelé vezettek, egy hatalmas kastély irányába. Az épület számtalan tornyát borostyán futotta be, ívelt ablakain a nap fénye verődött vissza, ami még nagyobb pompával látta el az amúgy is gazdagon díszített homlokzatú palotát.

-          Hát ez a Beauxbatons! Mindig mondták, hogy gyönyörű, de azt gondoltam túloznak. Most már tudom, hogy nem. Ez csodálatos! – mondta Dumbledore. Hagridot büszkeség töltötte el, hogy az iskola, amelyről Dumbledore áradozik, az ő kedvese, Olympe Maxime irányítása alatt áll. Büszkesége megerősítette önbizalmát is.

-          Jöjjön professzor úr, erre megyünk tovább! – invitálta az igazgatót, mint egy igazi házigazda, és határozott léptekkel elindult az egyik úton. Az idős igazgató alig győzte rakosgatni a lábát, hogy az óriás léptű társát utolérje. Amikor a kastély bejáratánál megálltak, már alig kapott levegőt. Hagrid bocsánatkérően nézett le a professzorra.

-          Elnézést, lehet, hogy egy kicsit gyorsan jöttem, de már alig várom, hogy az én Olympe-mat ismét láthassam. – mondta, szélesen elmosolyodva a szakálla alatt.

-          De hiszen…- itt fújtatott kettőt a professzor – még csak reggel váltatok el!

-          Jaj, professzor úr az én szívemnek már ez is nagyon hosszú idő volt. Nem is tudom, hogy a tanítási idő alatt hogyan fogom kibírni nélküle. – szomorodott el a félóriás, és hatalmas tenyerével lenyomta a bejárati kapu kilincsét, mire az kitárult. Előzékenyen előreengedte az igazgatót, majd ő is belépett. A hatalmas faajtó nagyot kongva zárult be. Szünidő lévén ez az iskola éppen olyan üres, és élettelen volt, mint a Roxfort.

 Egy nagy előcsarnokba érkeztek, amelynek falán számtalan festmény volt látható. Az ablakokon beszűrődő napfény az üveg színeit vetítette a hófehér márványpadlóra, így az embernek olyan érzése volt, mintha egy színes üveggömb közepén találta volna magát.

Hagrid egyenesen egy nyitott ajtajú kis fülke felé vette az irányt, a professzor pedig szótlanul követte. Azonban, amikor Hagrid belépett a kis fülkébe Dumbledore megtorpant, és csodálkozva nézett fel a magasba, hogy leolvashassa az óriás arcáról, hogy mit is kell tennie.

-          Jöjjön csak professzor nyugodtan. Ez egy magicelevator. Itt nincsenek olyan lépcsők, mint nálunk.

A professzor ugyan elég bizalmatlanul, de belépett a fülkébe Hagrid mellé, aki egyből becsukta az ajtót.

-          Harmadik emelet- mondta Hagrid bele a semmibe. Dumbledore kicsit feszengeni kezdett, de mire elkezdett volna gondolkodni azon, hogy tulajdonképpen mire is várnak, már Hagrid nyitotta is az ajtót udvariasan előretessékelve a professzort.

-          Megérkeztünk- mondta, majd mikor ő is kilépett az ajtón, elindult balra. Dumbledore érdeklődve nézett körül. Egy folyosón voltak, melynek ablakaiból messzire el lehetett látni egészen végig a parkon, amelyen átjöttek. Mosolyogva konstatálta, hogy pillanatok alatt valóban a három emelettel följebb lévő épületszárnyba érkeztek.

-          Ez csodálatos! Én mindig mondom, hogy a jó varázsló holtig tanul. - mondta, majd sietős léptekkel követte Hagridot, aki már egy ajtó előtt állt rövid kopogás után bebocsátásra várva.

Az ajtó kinyílt, és kinézett rajta Madame Maxime az ő maga terjedelmes valóságában.

-          Á, Rubeus, már meg is érkeztetek? Mhinden rhendben ment? Dhumbledore professzor micsoda öröm számomra, hogy áz iskholánkban láthatom!- mondta és olyan erővel ölelte magához az éppen odaérkező professzort, hogy az először megszólalni sem tudott.

-          Én is nagyon örülök a viszontlátásnak Madame Maxime! - mondta Dumbledore, mikor végre elengedte a hatalmas termetű asszonyság.

-          Jöjjenek beljebb- invitálta be a vendégeit a szobába az igazgatónő. A helység valószínűleg az egyik toronyban helyezkedhetett el. A teljesen kör alakú szoba ablakai csodálatos kilátást nyújtottak. A berendezés méretei teljesen illeszkedtek tulajdonosukéhoz; az átlagosnál nagyobb méretű székek, fotelok, és egy óriási kanapé helyezkedett el a terebélyes íróasztaltól nem messze. Madame Maxime hellyel kínálta a látogatókat. Dumbledore leült az egyik nagy méretű karosszékbe. Igyekezett kényelmesen elhelyezkedni, mivel a hosszú séta igen elfárasztotta. Fáradtan hátradőlt, lábai pedig néhány centiméterrel a padlózat felett lógtak. Madame Maxime suhintott egyet a pálcájával, mire egy kis zsámoly csusszant a professzor megfáradt lábai alá.

-          Köszönöm, nagyon kedves! - mondta hálásan, és mosolyogva felnézett félholdszemüvege fölött a termetes igazgatónőre, aki közben helyet foglalt vele szemben az íróasztal mögött. Most már Hagrid is lehuppant az egyik székre, amelyről jól láthatta kedvesét, és a professzort egyaránt.

-          Igazán gratulálok ehhez a gyönyörű iskolához! A park, amelyen átérkeztünk egyszerűen lenyűgöző. Ennyi különleges virágot talán még életemben nem láttam, habár megéltem már jó pár évet. Biztos vagyok benne, hogy itt csupa jó varázsló nevelkedik, hiszen a mondás is úgy tartja, hogy aki a virágot szereti, az rossz ember nem lehet.

-          Óh, nágyhon khedves! Valóban büszkék vhagyunk árrá, hogy az iskholánkból kikerült diákhokból egyetlen sem vált sötét varázslóvá- mondta Madame Maxime elégedett arckifejezéssel, de azért csendben még hozzáfűzte: leghalábbis ném thudunk róla. No de térjünk a tárgyra, mert sürget az idő! – emelte meg ismét a hangját. – Nágyon nágy riadalmat keltett házánk varázslóvilágában is, hogy az ángol halálfalók újra összefogtak. Ázt rebezsgetik, hogy itt Franciaországban is erőre kaptak. Tehát igaz, hogy Voldemort – itt Hagrid fájdalmasan felszisszent, de ezzel senki sem törődött. – ereje teljesen visszatért?

-          Sajnos igaz. Néhány héttel ezelőtt saját magam győződhettem meg erről. Visszatért, és ereje éppen olyan nagy, mint azelőtt volt, hogy Harry Potterrel először találkozott. Azt hiszem mindenre képes, hogy a tervei kivitelezését ott folytassa, ahol abbahagyta. De most már végre a minisztérium is elhiszi, amit mi már több mint egy éve tudunk, így talán egy teljes összefogással végleg legyőzhetjük Őt. De igazság szerint – tartott egy kis szünetet, és egy kicsit feljebb csúszott a széken – szeretnék rátérni jöttöm igazi okára. Hagrid azt mondta, sikerült megtalálni azt a lányt, akit keresek.

-          Ighen. Mikor Önöknél jártunk a Trimágus Tusa álkálmával, már mondtam, hogy nágyon jól emlékszem a mademosiellere .Valeriana Lloyd iskolánk büszkesége volt. Kiváló boszorkány léhetett volna belőle. Bájitaltanból és növénytanból kiváló theljesítményt nyújtott, és….

-          Bocsánat, hogy félbeszakítom, de azt mondta, hogy lehetett volna? – kérdezte Dumbledore és szemében aggodalom, és félelem tükröződött. – Csak nem…

-          Nem, ne aghódjon…- mondta Madame Maxime megsejtve Dumbledore gondolatát, de mondandóját már nem tudta befejezni, mert kopogtattak.

-          Ighen! – szólt, és az ajtó felé nézett, amin rövidesen egy nő lépett be. Barna haja szigorúan rendezett kontyban volt felfogva, és sötét egyhangú ruházata ugyanilyen szigorúságot tükrözött. Madame Maxime szeme felcsillant, azonnal odasietett a belépőhöz.

-          Dumbledore professzor éngedje meg, hogy bémutassam Madame Darkot! Ő áz iskholánk sötét varházslat tanára.– mondta, mire a nő kezet fogott a professzorral, és egyenes vonalú száját óvatosan mosolyra húzta.

-          Nagyon örülök, hogy megismerhetem! – mondta Madame Dark, és sötétkék szemét a professzoréba fúrta, miközben enyhén fejet hajtott.

-          Én nem kevésbé – mondta Dumbledore, és állta a nő pillantását, bár nagyon zavarta a fürkésző szempár.

-          Madame Dark nágy seghítségemre volt Mademosielle Lloyd feldehrítésében. Khérem Jeannne mondja el Dumbledore professzornak, amit megtudott.

Rövid csend következett. Madame Dark megvárta, amíg az igazgatónő visszaül az íróasztal mögé, és Dumbledore is helyet foglal. Ezután kezdett hozzá mondanivalójához.

-          Nem volt könnyű megtalálni Mademosielle Lloydot, mert miután félbehagyta tanulmányait, teljesen eltűnt a szemünk elől. Nagyon tehetséges volt, így szerettük volna, ha a Varázslófőiskola befejeztével visszajön hozzánk tanítani, és úgy tudtuk, hogy neki is ez volt a szándéka. Ezért miután iskolánkban kiváló eredményekkel végzett, és megkezdte tanulmányait a főiskolán, tovább tartottuk vele a kapcsolatot, és nagy örömmel követtük tovább az ottani sikereit is. Aztán, amikor az édesanyja meghalt, ő is eltűnt, és soha többet nem hallottunk róla.

-          Az édesanyja meghalt? – kérdezte elcsukló hangon Dumbledore, aki eddig csendben hallgatta a szigorú külsejű tanárnő tömör, de lényegretörő beszámolóját.

-          Igen. Ennek már négy éve. – mondta Madame Dark, akinek nem kerülte el figyelmét a professzor arcvonásainak változása. Az addig feszült érdeklődéssel őt figyelő kék szempár most fáradtan a messzibe révedt. – Valerianaról azóta nem hallottunk semmit, ami nem is véletlen, mert mint megtudtuk édesanyja halála után szakított a varázslóvilággal.

-          Szakított a varázslóvilággal? – nézett hirtelen a tanárnőre.

-          Négy éve muglik között él. Még a régi barátaival is megszakította a kapcsolatot, bár nem volt sok neki, így mint már említettem, nem volt könnyű a nyomára bukkannunk. Minden varázslatra, és muglikapcsolatra szükségünk volt, de végül sikerült megtalálnunk. Nincs is nagyon messze, Párizsban dolgozik egy mugli könyvesboltban. – úgy tűnt, hogy befejezte beszámolóját, de aztán mégis folytatta, bár a hangja már egyáltalán nem volt olyan tárgyilagos, mint eddig, és ha lehet a tekintete is még alaposabban vizsgálta az idős professzor arcát. – Miközben Mademoiselle Lloyd után nyomoztunk, érdekes dolog jutott tudomásunkra… Dumbledore professzor, Ön tudta, hogy Valeriana Lloyd szülei az Önök hazájában halálfalóként ténykedtek a Sötét Nagyúr hatalmának ideje alatt?