1. fejezet
2004.11.07. 10:53
1. fejezet
Már augusztus eleje volt és egy hónapnyi perzselő hőség és tikkasztó szárazság után végre felhők gyülekeztek az égen. A Private Drive -on mindenki epedve várta már napok óta a meghirdetett csapadékot, arra számítva, hogy a nedvesség majd feléleszti a hervadt virágokat és sárgává aszott gyepet. Az emberek behúzódtak házaikba ezzel is jelezve a tornyosuló felhőknek, hogy most már elkezdhetik ontani magukból az életet adó nedűt. Csak egy sovány, beteges külsejű, 16 éves fiú rótta az utcákat, akiről lerítt, hogy ebben a percben azt se venné észre, ha tőle 10 centire csapna be egy villám. Harry Potter a gondolataiba mélyedve bandukolt, észre sem véve, hogy éppen hol jár. Egyszerűen magányra vágyott, ezért hagyta magukra az esőért imádkozó rokonait. Mostanában a hangulatát egy hullámvasúthoz lehetett volna legjobban hasonlítani. Néha borzasztóan vágyott rá hogy emberi hangokat halljon, hogy ne legyen egyedül, néha viszont ingerültség fogta el már attól is, ha csak egy távoli kiáltást hallott meg. Ő sem tudott kiigazodni saját magán, igaz, valójában nem is próbált. Egész más dolgokon rágódott. Gyakran eszébe jutott halott keresztapja, ekkor hirtelen nagyon egyedül érezte magát, és mérhetetlen keserűség öntötte el a lelkét. Ha Voldemortra gondolt, arra, hogy minden percben egyre erősebb lesz, és a jóslatra mi szerint ő az egyetlen aki legyőzheti, rémület lett úrrá rajta, és szinte biztos volt benne hogy belőle nem gyilkos, hanem áldozat lesz. A Roxfortra és barátaira is csak vegyes érzésekkel bírt gondolni. Ez volt az első év hogy nem tudta biztosan vissza akar e menni az iskolába, és találkozni akar e Ronnal és Hermionéval. Most először nem zavarta hogy itt kell kuksolnia a Private Drive -on, távol a varázsvilágtól ahova tartozott. Néha vágyott a Roxfort biztonságot nyújtó falai után, néha viszont elrémült a gondolattól hogy vissza kell mennie oda, hogy látnia kell Pitont, azt az embert, akit Voldemort és Bellatrix Lestragne után talán a legjobban gyűlölt, hogy ki kell állnia Malfoy piszkálódásait, hogy ott neki kell lennie a híres Harry Potternek, és legfőképp hogy előbb - utóbb el kell mondania barátainak a jóslat tartalmát. Bántotta, hogy nem mesélte el Ronnak és Hermionénak miről is beszélt neki Dumbledore, mégsem bírta rászánni magát. Néha úgy érezte hogy amíg ők nem tudnak róla, addig még nem valóság. Attól félt, hogyha elmondja nekik, máshogy fognak rá nézni, és ezt semmiképpen sem akarta. Akkor ők már a „gyilkos vagy áldozat”-ot fogják látni benne, pedig neki egyik porcikája sem kívánta egyik szerepet sem. Tudta hogyha az emberek megtudják a jóslat tartalmát elvárásokat fognak támasztani vele szemben, mivel ő az egyetlen, aki képes megmenteni őket a világ leggonoszabb feketemágusától. Ő viszont úgy érezte, hogy képtelen lesz megfelelni ezeknek az elvárásoknak. Ezért nem érezte olyan kétségbeejtőnek hogy távol van a varázsvilágtól, és ezért nem kérdezte senkitől, hogy mikor szabadulhat már végre el innen. Jó volt az a tudat hogy itt ő is csak olyan mint a többiek, hogy nincs semmi feladata, és nincsenek elvárások vele szemben. Igaz, magányos volt, de még ezt sem bánta túlzottan. Így legalább tudott gondolkozni, és nem bosszantotta senki.
Egy hirtelen dörrenés riasztotta fel Harryt a merengéséből. Mire rájött hogy a robaj okozója nem más mint a készülődő vihar, már el is eredt az eső.
- Remek. - mondta ki fennhangon Harry - Ekkora mázlim is csak nekem lehet.
Első gondolata az volt hogy keres valami fedett helyet, de aztán, mikor látta hogy az eső nem csak egyszerűen esett, hanem ömlött, és ő már úgyis teljesen átázott, meggondolta magát, és „csakazértis” alapon lehuppant a már vizes fűbe.
„Mit fog szólni Petunia néni amikor majd végigcsöpögtetem a lakását? - gondolta kaján vigyorral Harry - De teljesen mindegy mit gondol, úgyse fogja kimondani. Mióta találkozott Mordonnal kábé az egyetlen rossz szava az volt hozzám hogy egyek többet. Bár leginkább nem is szól hozzám.”
Ez igaz is volt. Az a bizonyos találkozás mély nyomokat hagyott rokonaiban, így ettől kezdve mindketten tartózkodóan, de félve nézték minden lépését, és még véletlenül sem kezdtek el vele kiabálni, vagy fennhangon beszélni sőt, általában meg se szólaltak amikor Harry is a közelben volt. Őt ez cseppet sem zavarta, sőt, néha ha olyan hangulatában volt még szórakoztatta is. Azt pedig külön élvezte hogy Dudley még a nyár elején kijelentette: inkább táborba megy minthogy Harryvel egy fedél alatt töltse a nyarat, ezért aztán Veron bácsi büszkeségtől dagadó kebellel íratta be egy boksz edzőtáborba. Harrynek így nem kellett kétszázezredszerre is végighallgatnia Dudley részletes beszámolóját arról, hogy hogyan nyerte el tavaly a nehézsúlyú boxbajnoki címét.
Az eső amilyen hirtelen jött, olyan gyorsan el is vonult, úgyhogy Harry tíz perc múlva már vizes sártól csöpögő ruhában, de napsütéstől kísérve baktatott a Private Drive 4-es számú háza felé.
Amilyen halkan csak bírta kinyitotta, majd becsukta az ajtót, és határozott léptekkel a szobája felé vette az irányt. Az útját sáros tócsák jelezték a frissen felsikált padlón, de nem törődött vele. Bezárta az ajtaját, és átöltözött. Csak ekkor vette észre hogy Pulipinty várakozik rá. Szóval Ron írt neki. Legutoljára a születésnapján kapott levelet, ekkor is tőle és Hermionétól. Gyorsan leszedte a cetlit a kis madár lábáról, és olvasni kezdte.
Szia Harry!
Mi van veled? Mi Hermionéval itt vagyunk, ahol tavaly is. Anya azt mondta hogy aggódik érted és szeretnék ha te is idejönnél. Nemsokára érted mennek. Hermione is üdvözöl és reméli jól vagy.
Üdv:
Ron
Harry nem tudta örüljön-e a hírnek vagy sem. Az egyetlen hely, ahova semmiképpen se kívánkozott, az a Főnix Rendjének főhadiszállása volt, keresztapja tavalyi lakhelye, az a hely, amit Sirius utált, és ahova Dumbledore mégis bezárta. Ugyanakkor el kellett ismernie, hogy jóleső érzés fogta el arra a gondolatra, hogy történni fog valami. Egész nyáron nem csinált semmit, csak tépelődött és kesergett, így nem bánta hogy végre eltereli valami a figyelmét a gondjairól. Elgondolkozott a levélen és megakadt valamin a szeme.
„SzeretnéK hogy odamenjek, tehát nem csupán Mrs. Weasley aggódásáról van szó.”- gondolta. Kíváncsi volt hogy mi változhatott meg, ami miatt most jut eszükbe hogy el kéne mennie innen.
Harry verejtékezve riadt fel az éjszaka közepén. Megint egy álom. Nem egészen új álom. Megint a Minisztériumi főosztály folyosóján járt, de ezúttal az álom folytatódott. Egészen addig, amíg Sirius meg nem halt. Újra és újra átélte azt az éjszakát, és mindig mardosó lelkiismeret furdalással, dühvel és keserűséggel ébredt. De ha éppen nem ezt álmodta, volt más szörnyűség. Cedric halála, amikor Voldemort visszatért, sőt, újabban a szülei halála… Érezte, hogy megint nem fog tudni visszaaludni, így hát felkelt az ágyból és egy pohár vízért indult a konyhába. Végigbotladozott a sötét folyóson, és levánszorgott a lépcsőn. Ekkor azonban halk neszre lett figyelmes az ajtó előtt. Mintha valaki suttogott volna.
„Voldemort!” - villant át Harry agyán először, azonban miután végiggondolta, belátta, hogy a Nagyúr valószínűleg nem kezdene el pusmogni a bejárati ajtó előtt. Ennek ellenére felosont az emeletre a pálcájáért. Hallotta, hogy lent kinyílik az ajtó, és két vagy három ember lép be az előszobába.
|