2. fejezet Idegenek közt

A szobában csend lett. Madame Dark kitartóan várta a választ kérdésére.

Az igazgatónő hatalmas szemein látszott, hogy ezzel a hírrel ő már tisztában volt. Hagrid viszont, aki eddig Madame Maxime bájaiban gyönyörködött miközben a beszámolót hallgatta, hirtelen előredőlt, és fejét a professzor felé fordította.

-Teringettét Professzor úr maga tudott erről? Egy halálfaló ivadékért jöttünk? Egy ilyenért vállalta ezt az utazást, a kényelmetlenséget, a …. – Hagrid annyira megdöbbent a hír hallatán, hogy szinte azt is elfelejtette kivel beszél. Eddig mindig elfogadta Dumbledore minden lépését. Döntéseit megfontoltnak, és okosnak tartotta. De egy halálfaló gyerekéért ennyit fáradozni, ennyi embert mozgósítani a megtalálására… Ezt nem értette. Eszébe jutottak a professzor szavai. Talán tényleg öregszik? Nagy izgalommal várta hát a választ, hogy megnyugodhasson, Dumbledore nem tudott a lány rossz származásáról.

-          Igen, tudok róla, hogy a szülei régen nem a helyes utat választották, de a gyermekek nem tehetnek a szüleik gyengeségeiről, bűneikről. Lehet, hogy öreg vagyok Hagrid – és itt a vadőr felé fordította a fejét. Sejtette, hogy nagy termetű barátja nem éppen erre a válaszra számított. – de talán pont a hosszú életem tapasztalatai alapján merem állítani, hogy nem az ember származása a fontos, hanem az, amit a szívében érez. És ha ezzel az érzéssel képes azonosulni, és a megfelelő időben helyesen tud dönteni, akkor akármilyen gonosztevőktől is származik, más, talán jobb ember lesz belőle.

Hagrid nagyot nyelt, és kicsit szégyenkezve visszadőlt a széken. Tudta, hogy ez az állítás akár őrá is igaz lehet, hiszen az édesanyja nem más, mint egy óriás, márpedig az óriások a varázslóvilágban talán éppen annyira nem kedveltek, mint a halálfalók. Dumbledore pedig a származása ellenére befogadta, és esélyt adott neki, sőt teljes bizalmát élvezte.

-          Természetesen ennek a fordítottjára is számtalan példa van. – tette hozzá  sötéten Madame Dark. Látszott, hogy neki sem nagyon tetszik, hogy Dumbledore egy ilyen lánnyal kívánja felvenni a kapcsolatot. De talán az bántotta a legjobban, hogy hosszú éven keresztül egy halálfaló leszármazottját pártfogolták annyira.

-          Sajnos el kell fogadjam, Madame Dark, hogy ez is előfordul, de amíg élünk, addig remélünk. – mondta Dumbledore, és szemüvege fölött belenézett a nő sötéten gyanakvó szemeibe. Megpróbált némi melegséget sugározni belé, de úgy tűnt a hideg tekintet mögötti gyanakvás semmit sem enyhült.

-          Ahogy gondolja. – vetette oda szigorúan, és összeszorította a száját enyhén grimaszolva jelezve, egyelőre nincs több mondanivalója az üggyel kapcsolatban.

-          Ázérth az engem is érdhekelne drágha Dumbledore, hogy mi dolgá ázzál a lánnyál! – szólalt meg hosszú hallgatás után Madame Maxime. Hagrid ismét előredőlt, hogy még jobban hallja a professzor válaszát.

-          Sajnálom, hogy nem elégíthetem ki kíváncsiságát, de mindannyiuk érdekében jobb, ha bizonyos információkat nem osztok meg Önökkel. A segítségükért és fáradságos munkájukért pedig végtelenül hálás vagyok. És nem szeretnék telhetetlennek tűnni, de Hagrid említette, hogy talán tudnak segíteni abban, hogy személyesen is találkozzak Valerianával.

-          Ighen. Egy taxi jön Önért, várjunk csak… - és felnyitotta a nyakában lógó aranyóra fedőlapját, majd rövid ideig tanulmányozta – ö... khét óra múlva. Majd Madame Dark odákíséri Dumbledore! Addig pédigh jöjjön körhbevezetem áz iskholánkban! Jeanne khérem tartson velünk, és thermészetesen Te is Rubeus!

Így hát elindult a különös négyes a kastélyt bemutató túrára. Dumbledore-t a két óriás fogta közre, Madame Dark padig unottan követte őket saját gondolataiba merülve. Megmutatták a professzornak a kastély minden szegletét. A magicelevatornál hosszasan elidőztek. Dumbledore egy kisgyerek érdeklődésével hallgatta Madame Maxime részletes beszámolóját a szerkezet működéséről. Bevallotta, hogy a varázslat tulajdonképpen egy mugli találmányt tökéletesít.

Majd bemutatta a tantermeket, és a híres fogadótermet, amely méretét tekintve hasonlított a roxforti nagyteremre, de berendezése, és a falai sokkal díszesebb, és impozánsabb voltak. A színes ablakokon beáramló fény mindent különleges színnel látott el. Felemelő érzés volt az ember számára a terem közepén állni, és a színek különös játékét figyelni. Dumbledore meg volt győződve arról, hogy ez is közrejátszhat abban, hogy ritkán kerülnek ki sötét mágusok ebből az iskolából. Ebben a színes világban egyetlen varázslónak sem lehetnek sötét gondolatai.

Végül a parkban tettek egy sétát, ahol rövid időre megpihentek egy padon Dumbledore nagy örömére, mert a hosszú sétától lábai ismét sajogni kezdtek. Minden érzékszervét simogatta a növényzet buja kavalkádja. S, hogy minél hosszabb lehessen a pihenő lelkesen dicsérte a kertészet eme remekműveit, majd megragadta az alkalmat, hogy az idefelé úton már megcsodált tulipánfából egy példányt kérjen a Roxfort számára is. Természetesen Hagrid megígérte a professzornak, hogy amilyen hamar lehet, tündökölni fog egy ilyen bokor a Roxfort területén is.

Ahogy telt az idő Dumbledore egyre izgatottabb lett a rá váró feladattól. Egyre többször nézett az órájára, ami Madame Maximnak is feltűnt.

- Nágyon fontos mágának áz a lány Dumbledore ugye? – kérdezte, és felnyitotta hosszú ujjaival órájának fedőlapját. –Lássán itt áz idő, hogy induljon! – azzal hangos kattanással visszazárult a kis szerkezet, majd hosszan himbálózott a méretes keblek felett.

- Igen, indulnom kell. – mondta nagyot sóhajtva Dumbledore, és lassan felállt. - Hát még egyszer köszönöm a segítségüket.

- Igazán nincs mit, bár jobban örültem volna, há ném kellett volna meghtudnom Mademoiselle Lloyd sötét szárhmazását…És mi azt szerettük volná, há visszatér hozzánk… Mi á szándhéka vele? Mágávál viszi?

-          Ez csak rajta múlik. Én nagyon szeretném, ha visszatérne a saját országába és a mágusvilágba. – látszott a fáradt szemeken, hogy egyáltalán nem biztos úti céljának sikerében.

-          Rhemélem, nem jőtt hiába.

-          Nem, kedves Olympe! Annyi csodálatos dolgot láttam itt Önöknél, és természetesen nagy örömömre szolgált ismét az Ön társaságát élveznem, hogy már most őszintén kijelenthetem, nem jöttem hiába. – mosolygott fel a magasba Dumbledore az igazgatónő szemeibe.

-          Nahát, Mágá hízeleg! Vigyázzon, mert Rubeus nágyon féltékeny, és lobbánékony. – sandított oldalra Hagridra, akinek vastag szakálla sem tudta elrejteni arca pirosságát.

-          Erre pedig nem szeretnék okot adni! – fűzte tovább huncut mosollyal. Igazán örült, hogy nagy termetű védence méltó társat talált magának.

-          Most már igazán indulnunk kell, ha a professzor úr nem akarja lekésni a taxit. –vetett véget a kellemes pillanatnak az addig némaságba burkolózó Madame Dark.

-          Ighen, ighen, induljanak! Madame Dark májd elkíséri á táxihoz! Minden jót Dumbledore professzor! –és Madame Maxime vaskos karjaival átölelte az idős professzort.

-          Dumbledore professzor, biztosan ne menjek magával? – kérdezte Hagrid, miközben fogadta a köszönésre felényújtott kezet.

-          Nem. Köszönöm Hagrid, de ezt most egyedül kell elintéznem. A hazafelé utam pedig már biztosan kellemesebb lesz, hiszen otthonom koordinátáit pontosan ismerve kényelmesen hopponálhatok.

-          De az a lány… az egy …halálfaló! – nyomta meg az utolsó szót aggódva.

-          Nem. A szülei voltak azok. Nem kell féltened, nem lesz semmi gond!

Hagrid nem szólt egy szót sem, csak tovább fürkészte az idős arcot. Szívében az aggodalom pedig egyre nőtt. Nem csak az igazgatót, hanem az öregembert is féltette Dumbledore-ban. Egy idegen országban, és a muglik világában egyedül lesz, ahol talán szüksége lehet az ő segítségére. De nem akarta megbántani a professzort azzal, hogy ezt vele is közli, és azért bízott a varázsló mágikus erejében még ha öregszik is. Így csak némán bólintott, amikor Dumbledore egy rövid „Viszlát!” – tal még egyszer  elköszönt tőlük.

-          Jöjjön utánam! – szólt kurtán Madame Dark, és elindult a parkon át. A professzor csendben követte őt, és közben arra gondolt, hogy kellemesebb társaságot is el tudna képzelni. Mikor hallótávolságon kívül kerültek az óriás párostól újból megszólalt anélkül, hogy hátranézett volna a professzorra.

-          Magam részéről nagyon meglepőnek találom, hogy éppen Maga egy halálfalóutódért érdeklődik. Nem gondolja, hogy a társai sem fogják jó szemmel nézni a dolgot, ha magával viszi a lányt? – hangja most egyáltalán nem volt tárgyilagos, sőt inkább megrovó, és gyanakvónak hangzott. Dumbledore azonban nehezen lehetett zavarba hozni, így a tőle megszokott nyugalommal válaszolt:

-          A társaim, ahogyan Ön nevezi azokat, akik velem egy oldalon a sötét mágusok ellen küzdenek, feltétel nélkül megbíznak bennem.

-          És Maga professzor úr ezt ki is használja. – mondta a nő, majd hirtelen megállt és megfordult, hogy mélyen belenézhessen a kék szemekbe, ezzel is nyomatékosítva véleményének súlyát.

-          Sohasem élnék vissza azoknak az embereknek a bizalmával, akik mindig mellettem álltak! Az, amire most készülök semmi veszélyt nem jelent a körülöttem élőkre. – mondta Dumbledore, miközben állta a szúrós szempár vizsgálódását. Közben volt ideje jól megnézni a boszorkány arcát is. Karikás szemei körül apró ráncok jelezték, hogy már nem egészen fiatal, de egyenes orra alatt a vékony ajkak még őriztek valamit a nő fiatalságából, és ha egy kicsit mosolyogna… - És ne haragudjon meg azért, amit most mondok – folytatta -  de nem hiszem, hogy Önnek, vagy bárkinek magyarázatot kellene adnom arra, hogy miért keresem a kapcsolatot Valeriana Lloyddal.

Madame  Dark még egy darabig szótlanul nézett a professzorra, majd az alsó ajkaiba harapva nagyot fújt, hirtelen megfordult, és elindult az úton tovább. Dumbledore örömmel konstatálta, hogy ebben a szócsatában végül ő kerekedett felül. A park széléhez érve az út, amely egyre keskenyebb lett, magas fák között haladt tovább. Miközben Dumbledore követte kísérőjét elmosolyodott, amikor felismerte a Roxfort bájitaltan tanára és Madame Dark közötti hasonlatosságot. Perselus Piton is mindig mindent nagyon sötéten lát, mindenkire gyanakszik, ő is mindig igyekszik mások fölé kerekedni, ha vitába keveredik. Keveset beszél, de ha megszólal annak mindig van egy kis éle, amivel megbánthatja a másikat, és ha jól visszagondol őt se sokat látta még mosolyogni, bár már gyerekkora óta ismeri. Úgy látszik minden iskola tanári karát „színesíti” egy ilyen különös személyiség. Micsoda páros lenne! Ahogy elképzelte őket kéz a kézben egymásra mosolyodva szerelmesen, még szélesebb mosoly ült az arcára. Ekkor a nő ismét megfordult, és meglepődve nézett a professzor arcára.

-          Jól van Dumbledore professzor?

-          Igen, minden rendben van. – mondta az idős férfi, és ősz szakálla alatt igyekezett visszarendezni arcvonásait.

-          Jól van. – mondta Madame Dark, bár még mindig gyanakodva nézett Dumbledore-ra. – Itt kell továbbmennünk e két fa között. – azzal két hatalmas fára mutatott, amelyek teljesen egyforma magasak, és terjedelmesek voltak, talán még a fák levelei is egyformán csüngtek az ágakon. – Pontosan utánam jöjjön!

Dumbledore arra gondolt, hogy ezt talán mondania sem kellett volna, mert az ösvény eddig olyan keskeny volt, hogy másképpen nem is lehetett volna haladni előrefelé. Azonban a két fa felé egyáltalán nem vezetett út. A sűrű aljnövényzeten átgázolva lehetett csak haladni, és tapasztalnia kellett, hogy valóban nem tanácsos máshova lépni, mint a nő lábnyomaiba, mert amint nem a megfelelő helyre tette a lábát máris számtalan inda fonódott a lába köré. Miután pálcáját gyorsan a növényekre irányítva a megfelelő varázsigével hatástalanította őket, szembetalálta magát Madame Dark szemrehányó tekintetével. Mint egy kisgyerek, zavart mosollyal válaszolt a tanárnő reakciójára.

Amikor áthaladtak a két fa között, hirtelen megváltozott a táj. A sűrűn nőtt fák ezrei helyett gondosan kezelt szántóföld terült el mindenfelé, amíg csak a szem ellátott. Tőlük nem messze egy aszfaltos országút kígyózott, amelynek szélén egy sárga autó várta utasát.

Dumbledore megfordult, hogy még egy pillantást tegyen a gyönyörű erdőre, amin keresztül jöttek, de az erdő helyén csak további szántófölddel találta szembe magát, csupán a két teljesen egyforma fa jelezte, hogy honnan is érkeztek.

-          Erről az átjáróról természetesen a diákjaink nem tudnak, és mi is csak nagyon ritkán használjuk. A két fa a muglik számára nem látható, és távtartó bűbáj is védi ezt a területet. – mondta a nő, amikor látta Dumbledore arcán a meglepődést. Ez a meglepődés azonban nem tartott sokáig, hiszen a Roxfortot is hasonló bűbájok tartják távol a kíváncsi mugli látogatóktól. Miért lenne itt másképp?

-          Jöjjön, ott várja a taxi. Általában nem valami türelmesek. Igyekezzünk! Jobb, ha nem bosszantjuk fel.

Dumbledore szívesen megkérdezte volna, hogy mi történik, ha egy mugli taxist felbosszantanak, de mivel most már ő is minél hamarabb úton szeretett volna lenni, így inkább csendben, gyors léptekkel követte az előrecsörtető nőt. Mire odaért az autóhoz, Madame Dark már a sofőrrel társalgott nem éppen nyájas hangnemben. Hosszan tárgyaltak, majd némi pénzt is nyújtott át a férfinak.

-          Jönni prof. Most máhr indulni! Sietni, sietni! – szólt most már a sofőr Dumbledore-nak, és bepattant az első ülésre a kormány mögé.

-          Szálljon csak be! Én mindent megbeszéltem vele. Pontosan tudja, hogy hova kell vinnie. Már fizetnie sem kell a végén. – mondta sürgetve a nő, de amikor látta, hogy az idős férfi mozdulatlanul csak az autót figyeli, szája enyhén gúnyos mosolyra görbült. – Utazott már autóval?

-          Nem. A hopponálást a muglilakott területeken is sokkal kellemesebbnek tartom. Eddig még nem volt arra szükségem, hogy egy ilyennel utazzak. – mondta Dumbledore mentegetőzve, bár most úgy gondolta, hogy bárcsak mégis kipróbálta volna korábban, milyen kocsival közlekedni, hogy ne kelljen elviselnie a tanárnő cinikus mosolyát.

Madame Dark kinyitotta a hátsó ajtót, és intett Dumbledore-nak, hogy oda üljön be.

-          Hát akkor jó utat, és annak ellenére, amit mondtam, kívánom, hogy látogatása célt érjen úgy, ahogy eltervezte! – mondta, miközben a professzor kicsit összehúzva magát befészkelődött az autó hátsó ülésére.

-          Köszönöm. Köszönök mindent! És egyszer szívesen látnám vendégül a mi iskolánkban! – mondta, és felnézett Madame Dark sötétkék szemeibe, amik most meglepő módon nem ridegséget, nem szemrehányást, hanem valami egészen mást tükrözött: együttérzést. Néhány másodperccel később meg is tudta, hogy miért.

Az ajtó becsapódott, és a kocsi elindult olyan sebességgel, hogy Dumbledore úgy érezte a feje a nyakától szeretne elválni, a gyomra pedig valahol hátul maradt Madame Dark mellett.

Az út további része sem volt sokkal kellemesebb. Viszonylag sík területen haladtak, de a taxis iszonyú vágyat érzett, hogy minden autót azonnal megelőzzön, amit utolértek. Ennek az lett az eredménye, hogy úgy haladtak előre, mintha egy szlalompálya vitte volna őket Párizs felé. Dumbledore akkor érezte magát ilyen rosszul, amikor gyerekként először kellett seprűn ülve megadott időn belül, akadályokat kerülgetve a roxforti birtokot megkerülnie.

Egy- két falun is keresztül haladtak, ahol a vezető némiképpen lassított, így rövid ideig az idős utas kicsit felsóhajthatott, de aztán újból megkezdődött az őrült száguldozás. Az utazás hangulatát tovább rontotta, hogy a sofőr borzasztó kiejtéssel igyekezett angolul diskurálni a professzorral, aki azonban a rövid igen- igen válasznál többre nem volt képes, mert egyfolytában azért küzdött, hogy törzsét függőlegesen, fejét pedig a nyakán bírja tartani.

Aztán végre megérkeztek Párizs hömpölygő forgatagába, és egyre lassabban haladtak. Így ezután a taxis angolról franciára váltva nem a professzorhoz beszélt, hanem a körülötte közlekedő autósokat szapulta.

Dumbledore végre kényelmesen hátradőlhetett. Kellemesen vette tudomásul, hogy minden testrésze, és belső részei visszanyerik eredeti helyüket. Nézte a házakat, az utcán közlekedő embereket, és ismét megállapította, amit már nagyon sokszor: a muglik is ugyanolyan emberek, mint a varázslók, csak az a kis dolog, a mágikus erő különbözteti meg őket egymástól. Viszont a muglik másban különbek, ők másban jobbak. Mennyi érdekes dolog veszi körül őket, micsoda találmányok! Miért is gondolja Voldemort, és a halálfalók tömege, hogy a varázslók a muglik fölött állnak. Miért ne lehetnének egyenlők? Miért ne élhetnének egymás mellett békében úgy, ahogy több száz évig eddig? Nem szabad, hogy egy embercsoport önteltsége, felsőbbrendűség- érzete egy másfajta embercsoport vesztét okozza csak azért, mert másképpen él, vagy gondolkodik.

Nem, ezt mindenáron meg kell akadályozni! Igen, ez legfőbb célja. Ez az, amiért már évek óta küzd, és küzdeni fog, amíg él!

Annyira elmerült gondolataiban, hogy észre sem vette, amikor megálltak. A taxis már többször is szólt, hogy megérkeztek.

-          MEGÉRKEZNI! OTT Á BOLT. – mondta végül hangosan, tagolva, ahogy nagyothalló idősemberekhez szokás beszélni, és bőszen mutogatott a könyvesbolt kirakatára, ami előtt megálltak.

-          Á, köszönöm! – riadt fel gondolataiból Dumbledore, és kereste a kilincset a kocsi ajtaján, amit meg is talált, de kinyitnia már nem sikerült. Miután a sofőr ezt észre vette, gyorsan kipattant, és mivel Madame Dark bőven megfizette az út árát, előzékenyen kisegítette az idős férfit az autóból.

-          VISZONTLÁTÁSRA! ÉREZNI MAGÁT JÓL ITT PARI-BAN! - kiabálta mosolyogva Dumbledore fülébe, aki a kocsiból kiszabadulva, megkönnyebbülten halk „ köszönöm” és „viszlát” után szemét a könyvesbolt kirakatára szegezve elköszönt a férfitől.

A mindig nyugodt, és határozott igazgató, most érezte, ahogy szívének ritmusa felgyorsul, és mintha ujjai is ezt az ütemet igyekeztek volna felvenni, apró reszketésbe kezdtek. Mióta elhatározta, hogy minden sérelmét félretéve felkeresi a lányt, csak erre a percre várt. Előre eltervezte mit fog mondani, mivel fog érvelni, hogy visszatérjen a hazájába, ahova tartozik. Muszáj, hogy sikerüljön! Nem engedheti, hogy Voldemort játékszerévé váljon! Neki kell először lépnie!

Ugyanakkor egyáltalán nem ismerte ezt a lányt. Nem tudta, hogyan reagál majd a megjelenésére, hogyan gondolkodik a saját származásáról, és különösen elbizonytalanította az a tény, hogy Valeriana már négy éve muglik között él.

Odaállt a kirakat elé, amelyben számtalan könyv kínálta magát megvételre. Benézett az üvegen keresztül, s mivel az üzletben csak két ember, egy férfi, és egy nő beszélgetett, könnyű volt megtalálnia, akit keresett. De valóban őt keresi? A nő haja, ami kuszán egyetlen csattal volt feltűzve, nem gesztenyebarna volt, amire számított, hanem szőke. Ez elbizonytalanította. Talán már más dolgozik itt Valeriana helyett? Talán megelőzték őt Voldemort emberei? Erre a gondolatra szíve hirtelen összeszorult, és még hevesebben vert.

Várta, hogy a lány megforduljon. Ha az arcát is láthatná…De, hát tizenhat éve nem látta, és akkor is csak egy pillanatig. Azóta pedig biztosan sokat változott, a nyolcéves gyerekből, felnőtt nő lett.

Nem kellett sokáig várnia. Bent a férfi fizetett, majd távozott. A lány pedig kilépve a pénztárgép mögül megfordult, és egyik polchoz lépett, hogy folytassa a könyvek rendezését, amit korábban félbehagyott.

Dumbledore most már jól láthatta a lány arcát, apró, érdekes ívű orrát, telt ajkait, a szögletes állat. Mindez ismerősnek tűnt, de úgy gondolta, talán csak azért, mert annak akarta látni.  De ekkor a lány hirtelen mozdulattal a kirakathoz lépett, hogy a kezében lévő új kiadványt ott elhelyezze, és felnézett az idős emberre az üvegen át. Dumbledore szíve nagyot dobbant. Két, elevenen csillogó kék szem nézett vissza rá. És most már tudta, szőke haj ide, vagy oda, megtalálta, akit keresett, akiért ekkora utat tett meg.

A lány hosszan nézte, majd végre megszólalt. Egy szót formált az ismerős ajkakkal. Dumbledore nem hallotta, mit mondott, csak remélni merte, hogy valóban az az édes szó hangzott el odabent, amit a szájról leolvasni vélt.