3. fejezet A múlt terhei

A lány még egy darabig szótlanul méregette a vele szemben álló idős embert, majd a következő pillanatban már sietett is ki az üzletből, szemét le nem véve a férfiról nehogy az eltűnjön.

-         Nagyapa! – mondta ki ismét azt a szót, amitől Dumbledore szeme könnyekkel telt meg. A lány ott állt előtte, így most már közelről figyelhette meg az arcán az ismerős vonásokat. Fájdalom, és öröm vegyült az érzéseiben. Fájdalom, amelyet azoknak a szeretteinek az elvesztése miatt érzett, akinek a vonásit viseli a lány, és az örömet azért, hogy unokájában újra életre kelhettek.

-         Nem gondoltam, hogy felismersz. – mondta rekedten, amikor végre képes volt megszólalni a meghatódottságtól.

-         A mama rengeteget mesélt rólad, miközben a családi fényképeket nézegette.

-         Édesanyád mesélt rólam? – kérdezte Dumbledore megrökönyödve. A múltban történtek után erre egyáltalán nem számított. – Azt hittem, hogy neheztelt rám azért, amiért nem álltam mellétek a nehéz időszakban.

-         A mama mindig azt mondta, hogy szégyelli magát, azért amit tett, és csak azt kapta tőled, amit megérdemelt. – mondta a lány és szeme szomorúsággal telt meg. A múlt, amelyet igyekezett maga mögé temetni, most ismét felszínre tört.

Dumbledore nem szólt semmit. Szemei előtt leperegtek a rég történt események egyes részletei. Az idő hogy összekeveri az ember érzéseit! Amit akkor rettenetesen borzasztó dolognak tartott, most mintha még sem lenne megbocsáthatatlan. Már egyáltalán nem volt biztos az érzéseiben az akkor történtekkel kapcsolatban. Az egyetlen, amiben biztos volt, az a végtelen boldogság, amit unokája viszontlátása miatt érez.

-         Olyan sok dolgot kellene megbeszélnünk! – mondta és a lány szemeibe nézett, aki csak bólintott, majd berohant az üzletbe.

Egy pillanat múlva pedig már kívülről zárta a könyvesbolt ajtaját.

-         Úgyis nem sokára zárnék. – mondta és belecsúsztatta a kulcscsomót a nagy méretű fonott válltáskájába. – Itt lakom nem messze. Nálam nyugodtan beszélgethetünk. – aztán mosolyogva ránézett nagyapjára. – Nahát el se hiszem, hogy itt vagy!

Hát elindultak. Egymás mellett haladt nagyapa és unokája. Mindkettőjüket olyan melegség járta át, ami már régen. Csendben haladtak, rendezték a gondolataikat. Valóban nagyon sok minden történt amióta nem találkoztak, bár az az egyszeri találkozás sem tartott sokáig, és előtte sem volt semmilyen kapcsolatuk egymással. Idegenek voltak egymásnak, mégis úgy érezték, mintha valami szoros kötelék lenne közöttük. Valeriana számára nagyapja jelentette az elveszített családot, és a varázslóvilágot, amelyet önszántából hagyott el. Dumbledore pedig most már biztos volt benne, hogy Valeriana a legfontosabb személy számára, és mindent meg fog tenni, hogy magához közel, biztonságban tudhassa a lányt.

 A séta valóban nem tartott sokáig. Egyszer csak befordultak az egyik kapun, majd egy rövid lépcsősoron felfelé. Az épületnek ezen a részén sötét volt, és dohszag. A régi falak hangosan verték vissza a két érkező lépteinek zaját. Valeriana megállt egy kovácsolt vasketrec előtt, és megnyomott egy gombot, mire nagy zörrenéssel elindult egy fülke lefelé a magasból. Dumbledore a nagy zörrenésre ijedten emelte fel e fejét.

-         Magicelevator? – döbbent meg, amikor felismerni vélte a hangos szerkezetet.

-         Nem nagyapa, ez egy sima lift. – mosolyodott el a lány. – Te jártál a Beauxbatonsban?

-         Igen. Madame Maxime nagy segítségemre volt abban, hogy megtaláltalak.

Közben megérkezett a lift, és beszálltak. Amikor Valeriana megnyomta a négyes gombot, a felvonó elindult. Dumbledore gyomra hirtelen már megint nem találta a helyét, és térde is megroggyant.

-         Hát ez tényleg nem magicelevator. – mondta egy kicsit zavartan. – Ott valahogy nem kellett küszködnöm, hogy egyben tartsam a testem.

-         Igen a magicelevator egy kitűnő változata a mugli liftnek. Kár, hogy csak a tanárok használhatják. Talán ez is vonzott, amikor úgy döntöttem tanítani szeretnék.

Mivel a lift hangos is, kényelmetlen is, és lassú is volt, Dumbledore boldogan, megkönnyebbülve lépett ki a liftajtón, Valeriana előtt, amikor megérkeztek.

Majd a lány előresietett és kinyitotta lakásának ajtaját. Belépett az ajtón, hogy a sötét előszobában felkapcsolja a villanyt. Dumbledore követte, és becsukta az ajtót.

-         Gyere csak nagyapa! Ülj le valahova, én gyorsan főzök egy teát. – invitálta befelé látogatóját, miközben eltűnt az egyik átjáróban, és hamarosan hangos edénycsörgés jelezte, hogy a tea készülőben van.

Dumbledore belépett egy nagy szobába. Miután körbenézett mosolyogva konstatálta, hogy unokája valószínűleg éppen olyan rendetlen, mint édesanyja volt fiatalkorában. Gondosan megfigyelve mindent, körbejárta a szobát. Elolvasta néhány könyv címét, amelyek szorosan egymás mellett sorakoztak a polcokon. Hosszasan elidőzött a televízió előtt, amely visszatükrözte alakját. Nem igazán értette, hogy mire való ez furcsa valami, mert tükörnek elég rossz minőségűnek tűnt.

Aztán megfordult, és a kanapé feletti polcon meglátott egy képet. Szíve összeszorult. Szemét le sem vette a fényképről, így amíg haladt a kanapé felé, majdnem elesett egy ottfelejtett cipőben. Levette a képet a polcról. A régi fotóról egy boldog család nézett vissza rá: a lánya, a veje, és az unokája, aki olyan hat éves lehetett akkor.

-         Mindjárt készen van! – nézett be a nappaliba Valeriana. Amikor meglátta, hogy mit tart a kezében nagyapja, elkomorodott. Dumbledore a lány felé fordult, tekintetük találkozott. Nem szóltak semmit, mégis érezték egymás gondolatát, fájdalmát.

A konyhából sípoló hang jelezte, a víz felforrt a teához. Valeriana visszament a konyhába, Dumbledore pedig visszaállította a fotót a polcra. Kinézett magának egy kényelmesnek tűnő fotelt, és lehuppant rá, mire a televízió bekapcsolódott. A professzor úgy pattant fel, mintha egy hatalmas rugóra ült volna. Rémülten nézett a képernyőre, ahol éppen két fegyveres katona lövöldözött valamerre.

Valeriana gyorsan letette a tálcát az asztalra, majd felkapta a távirányítót a fotelból.

-         Bocsánat, de mindig oda dobom le, ahol éppen befejezem a TV-nézést. – mondta, és lekapcsolta a készüléket. Amikor végre csend lett, még szégyenkezve hozzátette: -Sokan mondják, hogy egy kicsit rendetlen vagyok.

-          Hát igen, ebben az édesanyádra ütöttél. – mondta Dumbledore mosolyogva, miközben egy könyvet is kivett a fotel ülőrésze, és a karfája közül, és letette az asztalra.

-         Most pedig meséld el kérlek, hogyan találtál meg! – nézett a lány nagyapjára, és egy csésze teát nyomott a kezébe. Miután magának is töltött, leült az asztal másik oldalán levő fotelba, és türelmesen várta, hogy Dumbledore belekezdjen mondanivalójába.

-         Mint mondtam, Madame Maxime, de leginkább Madame Dark segített abban, hogy most itt lehessek veled. – kezdett hozzá.

-         Madame Dark? – szakította félbe nagyapját a lány, és hangosan felnevetett. – Biztos nem örült neki, hogy utánam kellett kajtatnia. Nem nagyon kedvelt engem. Mindig azt mondta, hogy egy ilyen rendetlen, szertelen boszorkány, mint én vagyok, soha nem viheti semmire.

-         Mégis azt mondták, hogy nagyon tehetséges voltál, és szerették volna, ha később tanárként tértél volna vissza az iskola falai közé. – csodálkozott Dumbledore, és befejezte a tea kavargatását.

-         Így van. Mindenki meg volt velem elégedve, hiszen iskola első voltam, csak ő nem. Bosszantotta minden megmozdulásom. Borzasztó nőszemély!

-         Hát ebben egyet kell, hogy értsek veled. – sütötte le a szemét a professzor, és újból mozgásnak indult a kiskanál az ujjai között.

-         Látom rád is nagy hatással volt, nagyapa! – kuncogott tovább a lány.

Aztán rövid csend következett. Mindketten kortyoltak egyet a csészéjükből.

-         Valeriana, - szólalt meg végül Dumbledore, és arca komolyra változott. – Miért nem értesítettél arról, hogy édesanyád meghalt?

A lány hirtelen meg sem tudott szólalni. Erre a kérdésre egyáltalán nem számított. Nem elég, hogy nagyapja megjelenése teljesen felkavarta, most még erről is beszélnie kell!

-         A mama így akarta. – válaszolt kurtán.

-         Édesanyád ezt kérte? De hát miért?

-         Azt mondta, hogy annyi fájdalmat okozott neked, hogy jobb, ha semmit nem tudsz róla. Mielőtt meghalt, megkért, hogy soha ne keressem a kapcsolatot veled. Féltett Téged! Nem akarta, hogy miattunk bajod essen.

Dumbledore meg se tudott szólalni. Minden, amit eddig a lányáról gondolt most teljesen valótlannak tűnt. Minden teljesen másképp volt, de ő erről semmit sem tudott. Bár tudta volna! Elveszítette őt anélkül, hogy tisztázhatták volna gondolataikat, érzelmeiket egymás között. Átkozott Voldemort! Sötét gondolataival megfertőzte a varázslóvilágot, családokat szakított szét, gyermekeket választott el a szüleiktől, barátokat fordított egymás ellen. Milyen szörnyű időszak volt, és most, hogy újra éledezik Voldemort követőinek hada, újra bekövetkezhet, ami akkor volt.

-         Engem féltett! – mondta könnyeivel küszködve. – Az én lányom volt, és én megtagadtam.

Valeriana nagyapjára nézett, és hirtelen megsajnálta. Látta, ahogy saját magát marcangolja, és ezt nem akarta.

-         Olyan sokáig nem is értettem mi történt, miért kellett elhagyni az otthonunkat, és egy idegen országba költöznünk, és miért kellett a papának meghalnia. – terelte egy kicsit másra a szót, és odament a kanapéhoz, hogy kezébe vegye azt a fényképet, amelyet nagyapja nemrég tett a helyére. – csak később jöttem rá, hogy engem mindentől megóvtak. Nyolcéves koromig olyan életem volt, amilyet minden gyerek kívánhat magának. Mindenem meg volt. A mamáék minden szabad idejüket velem töltötték. Annyi érdekes dolgot csináltunk együtt, olyan boldogok voltunk. – könnyes szemekkel végigsimította mutatóujjával a fényképnek azon részét, ahol a szülei mosolyogtak vissza rá. – Nem is sejtettem, hogy miket művelnek akkor, amikor nem velem voltak. Soha egy szóval nem beszéltek a munkájukról, és én nem is kérdeztem őket. Annyira teljesnek éreztem a boldogságot körülöttem. Egy mesevilágban éltem, amit a szüleim tartottak életben. De aztán papa halála után szembesülnöm kellett azzal a világgal, amit addig igyekeztek elzárni előlem.

Visszarakta a képet a polcra és megfordult, majd folytatta:

- Emlékszem, mennyire össze voltam zavarodva, amikor ott álltunk előtted a Roxfortban, a segítségedre várva. Haragudtam rád, mert nem segítettél, hogy a mesevilágomat visszakaphassam. Arra vágytam, hogy minden olyan legyen, mint régen. Leginkább a papát szerettem volna visszakapni. De nem kaptam vissza, és menekültünk, nem is tudtam, hogy miért. Semmit nem értettem, de ott volt mellettem a mama, és elfogadtam mindent feltétel nélkül, ami velünk történt. Később, amikor már nagyobb lettem folyton kérdezősködtem a múltunkról. Sokáig nem mondott semmit. Azt mondta, felejtsek el mindent, most már ezt az életet kell élnünk. Nagyon megváltozott a papa halála után. Magába fordult, és már soha többet nem nézett rám úgy, mint azelőtt.

Aztán később egyre többet mesélt. Előkerültek a családi fényképek is. Végül már csak a régen történtekről lehetett vele beszélgetni, bár egyre zavarosabbak lettek az elbeszélései, de azért egyre inkább világos lett számomra, hogy mitől is igyekeztek engem megóvni, hogy mik is voltak ők valójában. Undorral beszélt a ténykedéseikről, és a Sötét Nagyúrról. Szerettem volna elfelejtetni vele a történteket, igyekeztem felvidítani. Arra gondoltam, hogy ha jó eredményeket érek el az iskolában, majd örülni fog, és újra boldog lesz, de sohasem tudtam neki megfelelni. – itt már elcsuklott a hangja, könnyek folytak le az arcán. – Minden szabad időmet a tanulással, vagy vele töltöttem, alig voltak barátaim, de ő semmivel sem törődött. Pedig annyira vágytam a szeretetére, az ölelésére, és nagyon hiányzott a papa is…- most már zokogott. Dumbledore felállt, és odament a lányhoz. - És a legszörnyűbb, hogy tudtam, erről senkinek sem beszélhetek… - mondta, és hálásan fogadta el nagyapja ölelő karjainak búvóhelyét. Rázkódott a teste a sírástól, könnyei pedig az ősz szakállat áztatták.

-         Sírj csak! Sírd ki magadból a fájdalmat! – mondta Dumbledore, és most már az ő arcán is könnycseppek folytak le, miközben nyugtatgatva simogatta a lány hátát.

Hosszú percekig álltak így, élvezve a másik testének melegét. Mindketten érezték, tudták, hogy már sohasem lesznek képesek elválni egymástól. Szükségük van egymásra. A sok-sok magányos év után végre egy család lehetnek.

-         Miért élsz úgy, mint egy mugli? Miért hagytad abba a tanulmányidat? – kérdezte Dumbledore, amikor érezte, hogy Valeriana megnyugodott, és egy zsebkendőt nyomott a lány kezébe.

-         Elegem volt abból a világból, ami elvett tőlem mindenkit, aki fontos volt a számomra. – mondta, és megtörölte az orrát, és a szemét. – Úgy éreztem, nincs értelme az életemnek. Először én is meg akartam halni, de aztán úgy döntöttem, hogy új életet kezdek egy más, egy idegen világban, ahol az emberek másképpen gondolkodnak, ahol nem kell magyarázkodnom a családom miatt, ahol felejthetek. Ennek négy éve. Azóta nem találkoztam egyetlen varázslóval, és boszorkánnyal sem, és nem használtam a mágikus erőmet sem.

-         És a hajad? – nézett csodálkozva Dumbledore unokájára. Valeriana elmosolyodott.

-         Ja, az csak sima hajfesték.

-         Hajfesték? Nahát, hogy ezek a muglik milyen találékonyak!

-         Hát igen. A négy év alatt rá kellett jönnöm, hogy nem sokban különböznek tőlünk. Ugyanúgy éreznek, és gondolkodnak, mint mi, csak varázsolni nem tudnak, de rendkívül kísérletező kedvűek, így ezt a hiányosságukat is elég jól tudják ellensúlyozni.

Ekkor csengettek. Valeriana a bejárati ajtóhoz sietett, Dumbledore pedig egyedül maradt a gondolataival. Leült, kezébe vette a csészéjét, és ivott belőle.

Nagyon megrendítették a lány szavai. Mennyi hosszú év telt el anélkül, hogy ő csak sejthette volna, családja miken ment keresztül. Nem volt velük, hogy segítsen nekik a fájdalmat, nehézségeket elviselni. A lánya pedig bármit is tett, mégis csak az ő lánya volt, és nem ilyen életet érdemelt. Egy apának kötelessége lett volna megelőzni ezt a tragédiát, még ha sértve is érezte magát gyermeke viselkedése, és helytelen életút választása miatt. És különben is, már megbánta, amit halálfalóként tett. Annyi mindenkinek adott még egy esélyt, hogy bizonyítson, képes a helyes úton is haladni, csak a saját lányának nem adta meg ezt a lehetőséget. De már meghalt, nem lehet vele. És az unokája, szegény lány.